The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

34. fejezet

Azt a fajta félelmet és rettegést, amit akkor éreztem, halálközeli élménynek tudtam volna mondani, -még ha élmény lett volna. Levegőt se mertem venni, s azt hittem komolyan leájulok a székről. Olyan hideg volt egész testem, tenyereim pedig izzadtak, öntötték magukból a verejtéket. 

-Terhes vagyok. -leheltem, mire apám kezéből kiesett szemüvege, -hangosan koppanva az asztalon-, melyet eddig nyakkendőjében törölgetett. 

Bepánikoltam. Jungkook védelmezően, ám ugyan ekkora félelemmel simított combomra az asztal alatt, s próbált nyugtatani, de szinte semmit se segített. Vártam a reakciókat, hiszen azt a lavinát már elindítottam, amit visszafordítani, vagy meggátolni már nem lehetett, s innen csak imádkozni tudtunk, hogy "élve" jöjjünk ki ebből az egészből. Először apára pillantotta, kinek szája kicsit el volt tátva, s remegő ujjakkal emelte vissza szemüvegét orrnyergére. Nem tőle tartottam, nem hiszen, mint mindig mindenben támogatott, és a legnagyobb baklövéseimben is segíteni próbált, ahelyett, hogy igazán büntetett volna. 

Remegő ajkakkal, fordítottam tekintetemet anyám irányába, ki maga elé meredt. Semmit nem tudtam kiolvasni arcvonásaiból, és ez iszonyatosan megijesztett. Bár ha haragudott volna, van sírt, vagy akármit mutatott volna, egyszerűbb lett volna, ám így csak még jobban összekuszálódtak érzelmeim. Lassan ugyan felvezette szemeit, s sajátjaimba nézett, hogy aztán arcát Jungkook felé fordítsa, kinek hideg tekintete, ügyes színészkedéssel állta az egészet, de tudtam, hogy fél. Ugyan annyira fél, ha nem jobban. Lassan megemelte két kezét, majd száját eltakarva, felsóhajtott, s végre megszólalt. 

-Ugye csak vicceltek? -kérdezte, s összeszorította ajkait, egy fájdalmas vonallá préselve azt. Legszívesebben bőgtem volna, vagy kirohantam a helyiségből, ám mielőtt bármit is szólhattam volna Jungkook megelőzött. 

-Nézd Taeyeon, ne Taehyungot okold, nem tehet semmiről. -mondta halkan, s ugyan tartva a nőtől, s annak reakciójától, határozottságot mutatott hangszíne. -Én tényleg sajná.. -folytatta volna, de anya csak felállt, s egy összezavarodott, aggodalmas pillantás után, felállt, félbeszakítva az alfát. 

-Ki kell mennem egy perce. -suttogta, s éreztem amint elönt a mérhetetlen szomorúság, s a bűntudat hatalmas béklyói fojtogatni kezdenek. Nagyon sokat erőlködtem, hogy ne sírjam el magam, s kétségbeesetten néztem apára, ki csak Jungkookot bámulta tüzetesen. Hosszas percekig csak magunkban ültünk, teljesen némán, s a halálos félelem egyre jobban szorított belülről. Anya csalódott bennünk, s leginkább bennem. Pár perc múlva azonban, apa halk hangja ütötte meg fülünket, mire mind a ketten felé kaptuk tekintetünket. 

-Ez igaz? -kérdezte, s közben hátradőlt székében, miközben aggodalmasan megdörzsölte halántékát. 

-Igen. -bólintottam, s görcsösen haraptam bele alsó ajkamba. -Apa, én tényleg sajnálom. Mi sem így akartuk. Én.. én csak nem tudtam, hogyan mondjam el, nagyon féltem. -mondtam, s közben próbáltam keresni a legjobban ideillő szavakat, ám nagyon nehezemre esett.