The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]

2. fejezet

Honnan tudjuk biztosra, hogy ha valamit csinálunk, annak mi lesz a következménye? Nyilván sehonnan. Csak spekulálhatunk, hogy ha például beütjük valamelyik végtagunkat, akkor valószínűleg egy-két napon belül be fog kékülni, lilulni.  

Száz százalékig bebizonyosodott halál vártam, zuhanás közben szinte csípősen marta a hűvös levegő minden porcikámat -bár lehet, hogy csak mindent felnagyítva érzékeltem, hiszen rettenetes volt a pánikom. 

Már éppen készültem volna a hatalmas, nedves fájdalomra, mikor is két nem túl erős, de még is határozott kar kapott el. -Akár a filmekben, -s igen tudtam, hogy Jungkook az, tudtam, hogy a cipőimet elhajítva ügyesen megtartotta testemet, megmentve engem a hatalmas becsapódástól. Nem biztos, hogy hiszek a sorsban, nem biztos, hogy szerencsés helyzet volt. Ugyan erősen kapaszkodtam nyakába, ám a nem várt hirtelen helyzet miatt így is kicsit a földbe csapódott bal sarkam, amit addig észre sem vettem, csak csak mikor hihetetlen mennyiségű zavaromat, a karjaiból való elrugaszkodással lepleztem. Ez nem tündérmese, itt nem azért kapott el, hogy első látásra szerelembe essen velem, vagy mert annyira romantikus lenne a helyzet, csupán nem biztos, hogy füvezés helyett a sürgősségire akart szaladgálni, esetleges zuhanás-közbeni gerincoszlop törés miatt. 

Ahogy sérült lábam lekerült a talajra, egyből egy kicsit felszisszentem. A levegőben -na meg Kook karjaiban, hiszen ez még sem csak egy közömbös szituáció volt nekem- nem éreztem ilyen fájdalmasnak, valószínűleg mivel nem terheltem testsúlyommal, de a sarkamból vádlimba kúszó, szúró fájdalom így se volt leányálom. A három fiú kitágult szemekkel figyelt engem,  leginkább Hoseok, -még a száját is eltátotta. Ugyan mind a hárman szinte ugrásra készen voltak, de csak az egyikőjük kapott el. Nagy szerencsémre. 

-Öngyilkosságot nem kértünk. -törte meg a csendet Yoongi, pár néma pillanat elteltével. -Azta kurva, azért egy pillanatra beszartam. -nevetett kellemetlenül, s mélyen pulcsiba bújtatott ujjait tarkójára vezette. 

-Minden rendben? Jól vagy? -nézett rám most a körülbelül harminc centire álló, fekete alfa, s feltűnően mért végig, nem úgy, hogy az eszeveszett szívdobbanásokat kreáljon nekem, hanem mint egy gondoskodó anyuka. 

-Persze, kutya bajom. -mosolyogtam, s megigazítottam kicsit gyűrött, kicsit zilált felsőmet, majd magam körül forogva keresni kezdtem csukáimat.

-Na most már tényleg induljunk vissza. Ha ezek után nem tudok jól betépni, akkor azt hiszem én ugrok ki az ablakon. -forgatta meg szemeit Hoseok, majd ösztönzésre bírálva mindenkit, megindult a padok irányába. Ugyan nem nézett hátra, -valószínűleg a sok információ áradat miatt, most kicsit ridegnek hatott, -ám tudtam, hogy a három fiú közül mindig ő volt a leghangosabb és a leghiperaktívabb. 

A menta hajú sietős léptekkel ment utána, egyedül hagyva engem megmentőmmel és a fehér lábbelikkel kezeimben, melyet igen csak fel kellene már vennem, ha nem akarok megfázni. A fekete csendben szugerált engem, kifejezéstelen, érzelemmentes arccal, még akár ridegnek is mondhattam volna, ám hangjában és szemeinek csillogásában egyáltalán nem ez volt észrevehető. Gyorsan magamra kapkodtam cipőimet, majd felegyenesedve visszafordultam az épület felé. -Jó nagyot estem volna, ha nem kap el.