25. fejezet

1.6K 113 2
                                    

Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.










Nem is az a lényeg, hogy hol vagyok, hanem hogy a békességet megtaláljam. Szerintem erről szól az adventi időszak. A magunk békéjét kell megtalálnunk, a helyünket a világban, hogy megértsük, hol tartunk, s jó úton járunk-e. Már csak pár nap van hátra karácsonyig, az emberek átlagos térfogata kétszeresére nőtt az ajándékoktól. És mintha versenyt cipekednének, minden egyes csomag azt üzeni: az én terhem a legnagyobb. 

Az amerikaiak megmondják egymásnak, mit szeretnének karácsonyra. Szerintem ez nincs összhangban a nagylelkű ajándékozás fogalmával, melynek során kapunk valamit Istentől, bár nem érdemeljük meg - ahogy a fiát, Jézust ajándékozta nekünk. Ha az ember kér valamit, amit mások kötelességüknek éreznek megadni neki, azt nem hívhatjuk ajándéknak. Annak szívből kellene jönnie, meglepetésnek kellene lennie. 

Ez Koreában szinte teljesen ugyan így zajlott. Nálunk a családnak hagyománya volt, együtt elmenni Szentestén a város egyetlen, ám annál hangulatosabb vásárába. Igazából sok értelme nem volt, maximum, hogy öcsémmel tudtuk még hitben tartani a tényt, hogy mire hazaérünk addigra a fa alatt minden odavaló ott lesz. Naiv, de kellemes. 

Kézen fogva sétáltam az alfa mellett. Szorosan tartott meleg, kesztyűvel borított tenyereivel, s hermetikusan követtem lépteit a tömegben. Családomtól leszakadtunk, megkértük őket, hagy legyünk egy kicsit kettesben, hiszen így sokkal jobban tudtuk élvezni ezt az egészet. 

Igazat megvallva, nagyon vártam ezt az estét, hiszen együtt volt az egész család, mondjuk Jiminék saját maguk ünnepeltek, de megígértem az omegának, hogy amint végeztünk az ajándék bontással, felhívom.
Egy valami azonban elszomorított. Ahogy teltek a napok, főleg így visszatekintve a mai napra, hiszen 24-ét írtunk,- csak egyre jobban realizálódott bennem, hogy már csak egy hét és megyünk vissza az iskolába.
De akkor újra elszakadtunk egymástól, jó nem teljesen, de kötelességeink lesznek, az elsők betartani a szabályokat, azokat a szabályokat melyektől legszívesebben hánytam volna. Meg volt kötve a kezünk, olyan szorosan, hogy szinte a vér se áramlott rendesen. Elménkre tekintve, ez teljesen lelombozó, s igyekeztem minden pillanatot kihasználni amit az alfával együtt tudok tölteni. Az se volt utolsó, hogy lassan fél év, tehát félévi vizsgát kellett tennünk, ami miatt rettenetesen izgultam. Hiszen az utóbbi időben nemcsak, hogy alig figyeltem a tanulásra -nem mintha rossz tanuló lettem volna, szorgalmas voltam, példás jegyekkel- de ez a felfűtött szerelmes érzés teljesen el nagyobbodott bennem, olyan szinten, hogy saját elvárásaimról meg is feledkeztem. Nem írtam házit, nem gyakoroltam japán órákra, különösebben nem is foglalkoztam semmivel csak a mellettem sétálóval. Még sem tudtam ezt rosszként felfogni, jó volt, mert ő tudott egyedül boldoggá tenni, olyan szinten amit még sose éreztem. De az élet, élet volt és ment tovább nekünk pedig, követni kellett a szabályokat vagy áthágni de számolni a következményekkel.

Hirtelen az alfa izmos hátának ütköztem. Előttem sétált, kezeink egymásba szorosan kulccsolltak, de amint megállt, fekete kabátjának csapódtam, majd felemeltem fejem s erősen megdörzsöltem orrocskámat. Fel tekintettem, s az alfa csak egy meleg, kedves mosollyal nézett rám, majd szó nélkül a megsebzett területre nyomott egy apró puszit, megfogva államat mely meg melengette szívemet.

The Stamp Collector - TaeKook~Omegaverse [Befejezett]Where stories live. Discover now