A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

26. (Just keep swimming)

- És sikerült? - kérdezte tőlem báli partnerem. Ott álltunk, összekapaszkodva, mintha az életünk múlt volna rajta. A világ elmosódott körülöttünk, ahogy szemeibe néztem. Boldog mosollyal bólintottam. Akkor odahajolt hozzám, ajkaink szinte súrolták egymást. Egy pillanatra elhajolt, amit nem tudtam hova tenni. Mit is képzeltem? Egy ilyen helyes, kedves és vicces fiú ugyan miért akarna megcsókolni engem? De még elszégyellni sem maradt időm magam ettől a gondolattól, már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Szavak helyett éktelen visítás tört elő a szájából, én pedig úgy éreztem zuhanni kezdek.

- Aú! - kiáltottam fel. Valami keménynek ütköztem, a szemeim egyből kipattantak, és el is lepték a könnyek. Sóhajtva jöttem rá, hogy az előbbi jelenet csak álom volt. De milyen szép álom! Félig-meddig még a hatása alatt voltam, és úgy kecmeregtem oda a székemhez, hogy elhallgattassam a tojást.

Az ajtóból még hallottam Celeste gúnyos kacaját. Vetett rám egy pillantást, és már el is tűnt. Ó, hogy az a...! A tojást csak nagy nehezen zártam be, ugyanis egy éles fájdalom hasított végig a karomon. Ahogy leestem, eltörhetett a kezem.

Nagy nehezen magamra vettem néhány meleg ruhámat, és dühösen indultam ki az étkezőnkbe. Bosszút akartam állni Cel-en, aki már az asztalnál ült, egy tál sütemény előtt. Vele szemben Chloe és Fleur ült, de egykori legjobb barátnőm hatalmas vigyorral nézett rám.

- Jó reggelt! Hogyhogy ilyen koránt fenn? - kérdezte, mire én csak pislogtam.

- Mire volt ez jó? - tört ki belőlem. - Mit ártottam én neked?! - kiabáltam rá. - Hagyj engem békén Celeste mostantól, mindörökre!

- Vagy mi lesz?

Dühömtől vezérelve léptem oda hozzá, és ép kezemmel copfja után kaptam.

- Most felmegyek a kastélyba, de ajánlom neked, hogy egy ideig ne kerülj a szemem elé.... különben pórul jársz. Megértetted? - Ő csak vigyorgott, egyértelmű volt, hogy szavaimat üres fecsegésnek tartotta. Addig húztam a haját, amíg fel nem szisszent. - Megértettél?! - kérdeztem indulatosabban. Lefagyott az arcáról vigyor, és nekem ennél több nem is kellett. Amint elengedtem, meg is rázta magát. Ezzel, ha lehet, még jobban felbosszantott, de láttam, hogy a sütiért nyúl. Pillanatok alatt ráismertem, hogy azért a kuglófért, amit tegnap kaptam az ikrektől. Csak gúnyos mosollyal néztem, ahogy beleharap, és hátat fordítottam, mikor az első tollai megjelentek.

- Jó étvágyat - vetettem oda, tudva ez rendesen ki fogja borítani őt, aztán leléptem.

A kastélyban keringtem egy ideig, míg a gyengélkedőt megtaláltam. A Roxfort is aludt még, legalább is senkivel nem futottam össze. A javasasszony, talán Madame Pomfrey csodálkozott is, mikor meglátott.

- Jó reggelt, Miss...

- Diggory - segítettem ki. - Margaret Diggory vagyok, Cedric húga.

- Miben segíthetek? - kérdezte méregetve, miközben az egyik ágyhoz vezetett, és finom erőszakkal lenyomott rá.

- Azt hiszem eltört a kezem. - Madame Pomfrey kerekre tágult szemmel nézett rám. - Ez ritka? - kérdeztem, mert nem tudtam hova tenni a reakcióját. Ő csak megrázta a fejét, és segített kibújni a pulcsimból.

- Hogy történt?

- Leestem az ágyamról - magyaráztam. Valamiért nem akartam belekeverni azt, aki miatt ez történt. - Tudja, a kocsinkban hálófülkékben, emeletes ágyakon alszunk. Rázuhantam a kezemre, és talán valamire rá is estem - motyogtam. A könnyeimet próbáltam kipislogni, hiszen fájt a tudat, hogy akivel valaha testvériesen megvoltunk, most az ellenségének tekint. És még csak azt sem tudom, miért.