A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

35. (Diggory-lány)

A zsupszkulccsal való utazás sosem volt a kedvencem, igaz, eddig nem sokszor használtam. Most nagyon kellett koncentrálnom, hiszen egyik kezemmel a kupát szorítottam, a másikkal Cedric kezét tartottam a kupán. A zuhanás érzése amennyire segített abban, hogy Cedric súlyát ne kelljen cipelnem, hátráltatott is, unokabátyám teste állandóan az enyémhez ütődött. Úgy éreztem, az erőm szép lassan elfogy, fogaimat összeszorítva koncentráltam, hogy el ne ájuljak. Sebes testem egyre nehezebben viselte az állandó pörgést.

- Harry! - kiáltottam a süvítő szélbe. A tizennégy éves fiú tudta, mit szeretnék, és automatikusan nyúlt egyik kezével Cedric felé.

Amikor már azt hittem, utazásunk soha nem ér véget, egy puffanással földet értünk. Ismét a hátamra estem, szemeit összeszorítottam, hogy visszatartsak egy hangos nyögést, de még így is felszisszentem. Szorosan összezárt szemekkel, a kupát és bátyám kezét görcsösen markolva feküdtem. Ismét láttam magam előtt anyát és apát, ahogy mosolyt küldenek felém... De ezúttal tudtam, hogy ez csak egy emlék, mégis ragaszkodni próbáltam halványuló alakjukhoz, ignorálva a környező hangzavart, amely érthetetlen beszédfoszlányokból, lábdobogásokból és kiáltásokból állt.

- Maggie! - hallottam Harry hangját egészen közelről. - Maggie! - A szemeim kipattantak, és a fiú nyakába vetettem magam. Arcát a vállamba fúrta, és tőle telhetően erősen szorított magához. - Te élsz! - kiáltott fel.

- Élek - feleltem neki.

- De meghaltál... - suttogta.

- Igen, Harry... - ismét csak egyszerűen feleltem neki. Kimerült voltam, és nem találtam a szavakat, hogy megmagyarázzam neki a történteket. - De visszataláltam hozzád és Cedhez. - Éreztem, hogy nem sok kell elsírni magam, és akkor két erős kar kulcsolódott körém, akik el akartak húzni Harrytől. - Ne! - tiltakoztunk mindketten. Erősen kapaszkodtam a fiúba, és ő is belém. Amikor végre eltávolodtunk, láttam meggyötört, maszatos arcát, és le mertem fogadni, hogy én sem nézek ki jobban. A pillantásommal ígértem neki, hogy később, mikor magunk leszünk, mindent el fogok magyarázni neki.

- Sssh... Mags - hallottam egy megnyugtató férfihangot, és megcsapta az orrom egy finom illat. Mintha puskapor és gumicukor elegye lenne, és tudtam ki tartott biztonságban, ölelő karjai között anélkül, hogy ránéztem volna. - Mi történt odabent?

- Georgie... - hüppögtem. Először ránéztem, tekintetében ezer érzelem ült, és egyszerűen nem tudtam viszonozni a pillantását. Emberek gyűltek körénk, suttogva, majd egyre hangosabban meséltek.

- Ez Cedric...

- Diggory meghalt...

- Mi történt?

A francia társaim is mind ott tobzódtak körülöttünk, Madame Maxime is utat tört magának a francia-bolgár-roxfortos tömegben, és azt is megláttam, hogy Harryt Dumbledore fogta meg. Elöntött a megnyugvás hulláma, hiszen itt már biztonságban vagyunk...

„Hű szolgám a Roxfortban..."

Nem vagyunk biztonságban! - gondoltam, és kiszakítottam volna magam George karjai közül. Ő erősen tartott, én pedig nem tudtam Harry mellé kúszni. Kétségbeesetten pillantottunk össze, majd Harry nyöszörögve megszólalt, Dumbledore-nak intézve a szavait.

- Visszatért... - Dumbledore rám nézett, én pedig megerősítésképpen bólintottam.

- Voldemort visszatért... - George szorítása erősödött, és akaratlanul felszisszentem. Egyből lazított a szorításán, mire én hálásan elmosolyodtam.