86. Árnyék és fény

86 12 0
                                    

Némán bámultam kifelé az éjszakába, az ablakon erőteljesen kopogó, majd elfolyó esőcseppeket. Úgy éreztem, én magam sírok.
Egyedül maradtam az éjszakában, miután Cedrictől is elköszöntem. Unokabátyám ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen, neki mégiscsak joga volt a folyosón kóborolni, míg nekem nem.
Dumbleoere szavai egyelőre nem mentek ki a fejemből, bár senkinek nem tudtam volna elmondani a jelentését és a súlyát azoknak, amiket megtudtunk ezen az esős éjjelen.

Valahogy nehezen illeszkedtem vissza a roxforti közegbe, főleg az ilyen súlyú titkok után, bár próbálkoztam.
A hétvégén, vacsoránál Angelina csapta le magát elém, a seprűjével kis híján minden ételt lesodorva.
- Az oké, hogy haragszol rám, Diggory, de hogy az egész házra haragudj, az már túl sok! Miért csinálod ezt?

Nem ő az első, aki ki akarja szedni belőlem a titkokat, de őt is megpróbáltam elutasítani. Minél messzebbre menekültem tőlük, annál jobban éreztem magam, még ha csak egy kis időre is.

Nem beszélve arról, hogy akkor jutott eszembe, dacára a tavaszi szünetnek, Angie edzést tartott. Hátra volt még egy meccsünk, amit mindenképp meg kellett nyernünk, ha jó helyen akartunk végezni a tabellán.

Amiről viszont nem tudott, hogy Harry és én már a szünet első napján beszéltünk, méghozzá elég tartalmasan.

Az ötödikes griffendéles és én kint sétáltunk a tónál, azt biztonságos helynek éreztük mind a ketten. Végül is előző évben, mikor Harry bocsánatot kért tőlem azért, mert bántottak Madame Maxime termete miatt, akkor pont ugyanott találkoztunk.

- Gyere! - Körülnéztem, hogy biztosan senki nem követ-e minket, vagy nem hallgatózik. Harrybe karoltam, és lassan, mintha csak céltalanul indulnánk el a tóparton, sétába kezdtünk.
Harry elkezdett mesélni nekem, hogy mennyire kerüli mostanában az embereket maga körül, mire felkuncogtam.
- Nem éri kinevetni! - Védekezett.
- Ne aggódj, nem rajtad nevetek - ingattam a fejem. - Egyszerűen csak néztél rám a napokban? Hetek óta szinte csak a bátyjámmal beszélgettem, vele is csak azért, mert nem hagy békén. Olyan, mint egy aggódó apa. Odafigyel, hogy eszem-e, iszom-e, és hogy használom-e a hangszálaimat... - fújtattam szemforgatva, de közben mélyen belül jól esett, hogy ennyire törődő az unokatestvérem. - Maradjunk annyiban, hogy amikor a roxfortos hetedévről ábrándoztam, nagyon nem így képzeltem el a helyzetet.
- Rendben - bólintott mosolyogva.
Ő is mesélt, és mikor már túl voltunk azon, ki, kivel, mennyit beszélt és megtárgyaltuk azt is, mennyit ettünk, ittunk, hirtelen elfogyott a szó.
- Milyenek egyébként az okklumencia óráid? - kíváncsiskodtam, mert erről nem nagyon beszélt. - Hallottam róla, hogy Malfoy szerteszét kürtölte az iskolában, hogy korrepetálásra kell járnod. Gondolom, ezek azok az órák... - forgattam a szemem újfent.
- Na igen - horkantott. - Így is mindenki lesi a mozdulataim is, Malfoy meg rátesz egy lapáttal.
- Tudod, ez igazából vicces - mosolyodtam el. Fanyar volt, mintha citromba haraptam volna, de mosoly volt. - Észre sem veszi az a gyerek, hogy veled foglalkozik, miközben váltig állítja, hogy esküdt ellenségek vagytok. De nála többet nem hiszem, hogy bárki törődne veled.
Erre a gondolatra Harry megengedett magának egy kacajt.
Elmesélte, hogy egyszer Malfoy rájuk nyitott, mikor Montague előkerült az egyik vécébe szorulva; az én történetem pedig az volt, hogy hogyan került oda.
- Patricia azóta sem jött a közelembe, hogy a "hetes" Mrs. Norris kiszabadult abból a ládából, és egyenesen az ő fejébe kapaszkodott. Azt a nagydarab, furcsa mardekárost pedig Ron bátyjai intézték el.
A mellettem sétáló meglepődött, majd vissza kellett rántanom. A tó vize kissé megduzzadt, és nem akartunk nyakig sárosak lenni.
- Merlin hozott a titkos búvóhelyemen, Harry Potter.

Egy darabon a víz kiöntött, így most a tó széle felett volt egy függőágy kifeszítve, de még így is meg lehetett közelíteni a fák felől.
Harry még nem tudta, de én készítettem az egészet. Úgy nézett ki, mintha a fák ágaiból kinőne a kényelmesnek látszó fekhely, elég magasan volt, de a földről is kényelmesen el lehetett érni. Amit nem tudott, hogy láthatatlan burokkal láttam el, ami megóvja a helyet és a közvetlen környezetét az esőtől és mindenféle más csapadéktól, valamint a védőbűbájokon belül még meleg is volt - hőfűtő bűbájjal láttam el. Így a legnagyobb télben is kényelmes volt egy pulcsiban.

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now