90. (A türelem Margarétát terem)

85 9 0
                                    

Az utolsó Ravasz-vizsgák hirtelen csaptak le ránk, mint mikor a sötétszürke viharfelhőkből megered a nyári zápor. Fordítottan arányosan közeledtek, mint ahogy vártuk őket. Persze érdemes lenne inkább ahhoz a fél szabadító érzéshez hasonlítani az utolsó napot, mint ahogyan a súlyos esőcseppek hirtelen eltűnnek, és az addig fülledt, súlyos levegő kitisztul, a felhőkön pedig áttörnek az első napsugarak. Utólag visszagondolva szerencsésnek éreztem magam, hiszen minden fennakadás nélkül átestünk a tűzkeresztségen, azaz az első vizsgán. Számomra igazából a sötét varázslatok kivédésén kívül egyedül a gyógynövénytan tűnt rizikósnak, mindenesetre alig vártam, hogy túl legyek rajtuk.
És végül elérkezett az utolsó alkalom is.
Alig tudtam aludni az azt megelőző éjjel, de ha megkérdeztek róla miért, én magam sem tudtam volna a választ rá. Így reggel teljes kómában öltöttem magamra a szokásos iskolai uniformisom.
- Hát te meg mit művelsz? - Angelina úgy ripakodott rám, mint egy anyuka a gyermekére, mikor megtudja hogy túl sok édességet evett.
- Felöltözöm - válaszoltam két ásítás között. Kívülről flegmának tűnhettem, de csak iszonyatosan álmos voltam, amin nem segített az arcmosás sem. Annyit bírtam mantrázni magamban, hogy az utolsó nap, az utolsó vizsga.
- Azt látom - felelte hepciáskodva. - Csak azt nem értem, miért nem a dísztalárod öltöd fel. Abban kell mennünk az utolsó tesztre, mert a gyakorlatok után, szóval ma délután megkapjuk a bizonyítvámyainkat."*
- Értem - ennyit bírtam kinyögni.
Rutinmozdulatokkal kerestem az aranyszálakkal átszőtt, francia népi motívumokkal díszített, említett ruhadarabot, hogy magamra teríthessem, majd a lányokkal kart karba öltve indultunk reggelizni. - Talán egy órát, ha aludtam - feleltem fel sem tett kérdésükre. - Infúzión kérem a reggeli kávéadagot, és tripla adagot szeretnék.
A csajok csodálkoztak rajta, hogy mi az konzultáció, amit mondtam, de csak legyintettem.
Momentám örültem, hogy mellettem vannak, és a depresszív viselkedésem után sem hagytak magamra.
Sőt, sikerült rendezni a sorunkat - igaz, alkohol, egy legalább félig szabad este és Ivy kellett hozzá, aki a beszólásával olyan vihart indított el, amire szerintem még ő sem számított.
Aztán helyreállt a rend, és mire az utolsó vizsgákhoz értünk, már csak azért is örültem, mert a két lány megmentette az amúgy elképesztően drága - bár csak anyukámtól örökölt - talárom a többszöri elszakadástól, engem meg attól, hogy elnyeljen bármelyik trükkös lépcső.
Ragadt le a szemem.
Lee aggódva mért végig a tekintetével, ő frissnek és üdének látszott, bár a szeme alatti karikák arról tanúskodtak ő sem alhatott valami sokat.
Na igen, az utolsó órákban elég sokat tanult és ismételt a teljes hetedik évfolyam.
Ha máson nem, hát azon látszott, hogy még a mardekáros bandával sem volt összetűzésünk.

A vizsgák végeztével úgy gondoltam nem árt, ha unokabátyámmal is beszélgetek egy sort, és elmondom neki, amit napokkal azelőtt a tóparton akartam. Alkalom is adódott rá, mert terveim szerint Harryékkel délután a tóparton egy alapos dumapartit terveztünk.
Az egyik átjáró melletti ablakbemélyedésben ücsörögtem, amikor Cedric megállt mellettem, így megkímélt tőle, hogy kiabálnom kelljen utána.
Biz' én megtettem volna akkor is, ha azután az indulás napjáig Umbridge-nél kellett volna körmölnöm, hogy meg kell tanulnom befogni a számat. (Mást nagyon amúgy sem írhattam volna, mert bal kézzel rendkívül ügyetlen tudok lenni, a jobb kézfejemről meg valószínűleg soha nem fog eltűnni a nyoma annak a bizonyos mondatnak.)

-Csatlakozhatok? - vonta fel a szemöldökét, én meg persze húztam az agyát, de úgy kecmeregtem, hogy az amúgy sem széles testével odadérjen.
-  Diggory-alkat, azt hiszem - mormogva utaltam rá, hogy egyikünk sem nagy darab, ahogy a családban egyik ismert férfi sem az, bár apa talán szélesebb volt Amos bácsinál a kviddics miatt.
Miután kiöntöttem a lelkem Cedricnek, és ő perceken át tátogott rám némán, mint egy hal, hogy teljesen félreértettük egymást, elcsacsogtam neki, hogy Ivyre borítottam a szennyest, aminek köszönhetően a lányok és köztem helyreállt a szent béke.
Ezzel még jobban felcsigáztam őt, és mivel  időközben kiderült, hogy szobatársunk egy kis tégla volt, bőven volt mit mesélnem kedvenc unokabátyámnak.
-Én botor azt hittem, hogy megleszünk egymás mellett békés csendben, de minimum levegőnek nézve a másikat. Mekkorát tévedtem! És teljesen véletlenül jutott eszembe, hogy kereshetnék valami szart róla, amivel sakkban tudom tartani, hogy leszálljon rólam.
- Elég mardekáros húzás, ha engem kérdezel...
- Mi a mardekáros húzás? - jelent meg bátyám elmaradhatatlan, egyetlen, utánozhatatlan barátja, Noah.
- Inkább olyan Celeste Pernaudos - horkantottam. No lám, mindig eszembe jutnak egykori iskolatársaim. Épp annyi időm volt, hogy ezen elmerengjek, amíg bátyuskám nagyjából beavatta Noah-t abba, amibe feltétlen kellett. A lelkizős részből talán kihagyta, de őszintén nem figyeltem. Olyan boldognak éreztem magam, mint utoljára a temetős kalandunk előtt voltam. Látszott is, hiszen megeredt a nyelvem.

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now