32. (Főbenjáró átkok)

542 32 0
                                    

Ahogy a sövényfal bezárult mögöttem, mély levegőt vettem. Legalább hat-nyolc méter magasan húzódott ez a zöld monstrum körülöttünk, és szinte úgy éreztem, lélegzik. Lehet, hogy csak az én kalapáló szívemet éreztem benne, mindenesetre úgy határoztam fél szememet mindig a labirintus falán fogom tartani. 

Két út állt előttünk, az egyik úgy tűnt a labirintus szélén halad, baloldalon, a másik pedig jobbra visz. Viktorra néztem, hogy szerinte melyiken kéne elindulni. Mivel a próba elkezdődött, elhatároztam: más úton indulok el, mint ő. Ahogy ránéztem, a tekintete furcsán, veszélyesen csillogott. Olyan érzésem volt, mintha csak fizikailag lenne jelen, de az is lehet, hogy csak a labirintus árnyékolta be az arcát. Biztosan az én tekintetem is más.

Elővette a pálcáját, és már a sajátom után nyúltam, amikor feltűnt nem megátkozni akar, hanem csak a jobb oldali ösvényre bökött. Arra indult hát, én pedig kissé nyugodtabban választottam a szélső utat. 

- Sok szerencsét! - köszönt el, mire biccentettem válaszként. Magamban cifrán káromkodva lépkedtem előre. Mégis mit gondoltam, meg fog átkozni? 

Az úton nem volt semmi váratlan vagy kihívást okozó feladat, amit kissé furcsának tartottam. A sövényt néha valami érezhetetlen fuvallat rebegtette meg. Kintről egy árva nesz nem hallatszott, így éltem a gyanúval, hogy teljesen hangszigetelt ez az útvesztő. Talán kint sem hallják idebent mi történik.

 A járat jobbra kanyarodott, majd élesen balra kellett fordulni, hogy aztán megint jobbra tartsak. Nem tudom milyen hosszan játszhattam ezt a játékot, de az ösvényem végére értem. A tömör növényfalban csak egy vékony, átjárószerű rész jelentette a továbbjutást. Leskelődtem egy kicsit, frissebb levegő csapta meg az orrom ugyan, tehát biztosan arra kéne menni. 

Mégsem mozdultam. 

A pálca már a legelejétől a kezemben volt, de nem szegeztem előre. Nem támadástól tartottam, hanem attól, hogyha belépek abba a meglepően szűk résbe a sövényfal majd magába fon. Visszafordulok, döntöttem el. A visszaúton szedtem a lábaim, ki tudja mennyi időt vesztegettem így is a semmire. Ha már itt vagyunk, csak meg kéne próbálni elsőként megszerezni azt a kupát. 

Mégiscsak a francia gloire a tét. 

Egy ideig ugyanazon az úton haladtam, mint amerre Viktor indult el, mert nem volt elágazás. Kicsit olyan érzésem is volt, mintha visszafelé mennék. Végül csak megtaláltam a válaszutat, amit úgy vártam. Mi van, ha balra tartok? Valószínű visszajutok oda, ahol azt az átjárót találtam a labirintus szélén. Jobbra indult valószínűleg Viktor is, és hirtelen mérges lettem, hogy semmilyen izgalmas feladatot nem hagyott nekem. Sokáig topoghattam egy helyben, mert éktelen süvítés csapta meg a fülem. A jobb oldali folyosó záródni kezdett! 

A sövény döntött helyettem. Gyorsan tovább indultam balra, azzal az elhatározással, hogy egyből jobbra fogok indulni, amint lehet. Egy olyan két perces intenzív futás után már meg mertem állni. A tüdőmet majd kiköptem, de nem mertem megállni, ezért lassan sétáltam tovább. 

 Egy hatalmas mocsár állta az utamat. Nem volt menekvés, rajta kellett átkelnem. Elég mélynek tűnt, ezért bármennyire irtóztam is tőle, a pálcám segítségével megnyújtottam és összefontam bokrok néhány ágát. 

- Úgy érzem magam, mint egy kötéltáncos - nyögtem az orrom alatt. - Csak nekem nincs hozzá tehetségem. 

 Még sűrűbbre fontam a hálót, majd óvatosan felkapaszkodtam rá. A súlyom kibírta, ezért tovább ügyeskedtem. 

- Bár ne lennék tériszonyos - morogtam tovább magamban. Még ez a pár szó is, ami akaratlanul csúszott ki a számon, kisebb visszhangot vert. Aztán hirtelen egy éles fénynyaláb elvakított. Ahogy a szemem megszokta a fényt, már nem is volt olyan bántó. Sőt, egyenesen csalogató látvány volt. Hirtelen távolodni kezdett a világosság, amit ezen a próbán amúgy is szűkmarkúan mértek. - Ne menj! - suttogtam utána, és már guggoltam, egyik kezemmel a hálót fogva, hogy leugorjak az általam épített hídról. Utol akartam érni azt a valamit. Talán az, aki tartja a lámpást, tud valami információval szolgálni.... 

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now