A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

75. "Jó hírek"

Egy fergeteges szilveszteri mulatság után, ami annyira talán nem is volt felejthetetlen, készülődnünk kellett vissza a Roxfortba.
Nem tudtam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ennek a legkevésbé sem örült.
Harry után léptem oda Siriushoz, aki szorosan magához ölelt.
- Látjuk még egymást, csajszikám - súgta fenyegető hangsúllyal.
- Úgy van - jelentőségteljesen pillantottam rá. Éreztem, hogy ölelés közben belecsempészett valamit a kabátom zsebébe. - Élj veszélyesen, és vigyázz magadra - öleltem meg még egyszer, és mielőtt kiléptem volna az utcára, rákacsintottam.
Én voltam az egyetlen, akitől a bezártságra való utalást nem vette sértésnek, így vigyorogva még utánam szólt.
- Te viszont ne! Húzd meg magad, mert ha levelet kapok a Roxfortból... - A mondatot már nem tudta befejezni, mert egy idős nő karon ragadott és maga után kezdett húzni a járdán. - Hé! Asszonyom...

- Psszt! - a vénasszony lepisszegett, én meg csodálkozva pillantottam rá. - Én vagyok az, kisunokám - kacsintott. Ebből tudtam, hogy Tonks az. Erre még én sem számítottam, és majdnem elfelejtettem hátranézni még egy végső búcsúra.

Még láttam a házat összelapulni és eltűnni két szomszédja között, így utolsóként szálltam fel a harsánypiros buszra.
Nem voltam oda egy újabb útért, és aggodalmasan pillantottam kísérőimre, akik a többieket közrefogva ücsörögtek. Az ő arcukon a nyomát sem láttam annak a nemakarom érzésnek, ami engem a hatalmába kerített.
Az ikrek és Ginny társaságát választottam, akik helyet foglaltak egymás mellett, én azonban a ládámat az egyik szék mögé állítottam, és úgy kapaszkodtam az egyetlen fix pontba, azaz az egyiket kapaszkodórúdba, ahogy még tavaly, a temetőből kiutat jelentő zsupszkulcsba sem.

- Figyelj, Margaret... - motyogott Lupin, feltűnésmentesen közelebb araszolva hozzám. - Megtennéd, hogy odafigyelsz Harryre?
- Tessék?
- Sirius és én is arra kérnénk, hogy tartsd őt szemmel. Piton eléggé... Neheztelő természet. - Pff. Ja. Nekem mondja? Még mindig emlegeti azt a rózsaszín trutyis esetet Aliciának, aki azóta se mosta le magáról a szégyent. - A lényeg, hogy Harry nagyon haragszik rá, és ez az okklumencia... Nem tudom, hogy mennyire fogja komolyan venni, pedig úgy kéne.
- Mire gondolsz? - vontam fel a szemöldököm. - Mert ha arra, hogy adjak neki magánórát, hát... Én se vagyok okklumentor. Ha arra, hogy biztassam, arra kérni se kell. Azt senki kedvéért nem teszem. Ha viszont...
- A harmadik lesz - bólintott, mire rosszallóan néztem rá.
- Azt szeretnéd, hogy járjak a nyomában?
- Nem egészen, de az is megteszi. Vállalod?

Felelni már nem tudtam neki, mert a busz hirtelen ugrott egyet, én pedig egy nagy súlyt éreztem magamon, és azt, ahogy a kezem lassan lecsúszik a kapaszkodóról.

A buszon székek borultak, George pedig a hátraesés közben valahogy sikeresen arrébb rúgta a székét, viszont magát már nem tudta.
Így Margaret Diggory a Kóbor Grimbusz padlóján találta magát, rajta pedig George Weasleyt. George-on pedig egy széket.

És igen, Margaret Diggory akkor jött rá, hogy tud magáról egyes szám harmadik személyben is beszélni.

Biztos a hasamon érzett nyomás kényszerített erre.

- Holdsáp, nem. - nyögtem ki.

- Holdsáp? Beütötted a fejed? - kérdezte George, miközben felsegített.
- Kényelmes volt, mi? - Fred arra utalt, hogy túl sokáig feküdt rajtam, de kartávolságon kívül volt, így Ginny rácsapott a térdére.

Míg ő azzal volt elfoglalva, hogy mennyire csípett a farmerján az ütés, addig George azt kezdte boncolgatni, hogy Remus miért Holdsáp, miért tudom én, hogy ő Holdsáp, és ő miért nem, és egyébként hogyan hozták létre és milyen érzés volt egy olyan nagyszerű dolgot megalkotni, mint a Tekergők térképe.
Én eközben a tájat figyeltem, hogy merre járunk és próbáltam az újabb ugrásoknak, és kanyaroknak nem megadni magam.