A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

13. (Philippe Rafael Korbin)

A Trimágus Tusa első próbája rohamos gyorsasággal közeledett. A napjaim nagy része gyakorlással telt el, Madame Maxime mintha a fejébe vette volna, hogy nekünk kell megnyernünk az egész tusát. Az addig gyakorlásra és tanulásra szánt idő csak gyakorlással telt el - az igazgatónő pedig kijelentette, hogy az ebédlőben ez idő alatt senki más nem tartózkodhat rajtunk kívül. Ő maga volt a párbajpartnerem, és el kell ismernem, hogy félelmetes asszony. Nemcsak a termete miatt, de hatalmas tudását is bevetette. Gyakran sebekkel, a földön fekve tértem magamhoz. Na, nem panaszkodom. Én is annyira szerettem volna nyerni, mint ő, és éppen annyira készültem az ismeretlenre. Az egyetlen információ továbbra is az maradt, hogy a pálcánk lesz az egyetlen fegyverünk.

- Megpróbálom kideríteni, mi lesz a pontos feladat, Margaret drágám - suttogta halkan az egyik foglalkozásunk végén. Kibámult a kocsink kis ablakán, majd úgy folytatta, mintha nem is nekem, hanem csak magának mormolta volna. - Végül is, sikerülhet... miért ne? Egy próbát megér... lehet, hogy észre sem veszi...

Madame Maxime elfordult az ablaktól, és meglepődve nézett körül. A helyében én is elcsodálkoztam volna, mert leesett állal meredtem rá. Jól értettem... csalni akar?

- Tanárnő... a világért sem akarom megsérteni - kezdtem halkan, majd vettem egy mély levegőt. - De az nem ütközik véletlenül a szabályokba? - Ő csak legyintett.

- Drága Margaret! Nincs ebben semmi. A csalás a Trimágus Tusa része. Mindig is az volt. És lefogadom, hogy Karkarov szintúgy igyekszik kideríteni, mi lesz a konkrét feladat.

- De Dumbledore professzor... - próbálkoztam ellenkezni, de leintett.

- Albus talán nem. De Potternek rengeteg támogatója van. És lefogadom, az a Mordon mindent megtesz majd, hogy segítsen neki. - Talán rendben is van, hogy mindenkinek van támogatója, nem is haragszom rá ezért. Nyilván sokan aggódnak érte, hiszen tizennégy éves kora ellenére kötelezték a versenyre. Ami viszont bosszantott, hogy az igazgatónő úgy emlegette őt, mintha a Roxfort egyetlen bajnoka lenne. - Figyelem őket egy ideje - tette még hozzá.

- És a bátyám? - kérdeztem emeltebb hangon, mint kellett volna. De nem érdekelt, hogy a tiszteletnek jelét sem mutattam. - Mi lesz Cedrickel? - Madame Maxime sóhajtott. Én is vettem egy mély levegőt, hogy lenyugtassam magam.

- A bátyád remek képességű fiatalember lehet. - Éreztem, hogy pásztáz azokkal a mélyre látó szemeivel, és kicsit vártam is, hogy mit fog mondani. Végül, enyhe aggodalommal a hangjában folytatta. - Ha már tudjuk a feladatot, nem szeretném, hogy eláruld bárkinek is. Mint mondtam, a csalás a tusa része... de attól még nem feltétlenül legális. Ellenben, ez a mi titkunk kell, hogy maradjon, Margaret. Amíg biztos vagy benne, hogy nem derül ki, addig azt kezdesz az információval, amit csak szeretnél.

A szavait értelmezvén arra jutottam, hogy Madame Maxime szeretné kideríteni a pontos feladatot, és ha rájön, onnantól fogva nem érdekli, mi történik. Feltéve, ha nem kürtölöm világgá. Azaz, akár el is mondhatom a bátyámnak...

- Nem akarom tudni, hogy mihez kezdesz az információval, ha megszereztük, Margaret, kedves - tette még hozzá, miközben pálcájával intett. Az asztalok, a székek visszacsúsztak eredeti helyükre, és megjelentek rajta a tányérok, poharak, evőeszközök. Úgy nézett ki minden, mintha egy svédasztalos étkezőben állnék. Sietve bólintottam, aztán - ahogy a tanárnő távozott- sietve az ablakhoz léptem. Mi lehet a terve? Odakint azonban egy teremtett lélek sem tartózkodott. Nem látszódott más, csak az abraxanok karámja, és a füstöt eregető vadőrlak a távolban.

Ezt követően én is kiléptem, gondolatokkal terhelten. Szerettem volna egy kicsit egyedül lenni. Erre volt is időm - az ebédig, amit a kastélyban fogyasztottunk, volt még egy óra. A tó partján ott ültek a társaim, egyből kiszúrtam őket. A környéken rajtuk kívül nem is tartózkodtak sokan, egy-egy roxfortost leszámítva. Még ismerős arcokat is találtam, például a Weasley-ikreket, és Ryant is. Utóbbi egy lánnyal volt, elmosolyodtam a gondolatra, hogy legalább valakinek alakul a szerelmi élete. És, habár semmi kedvem nem volt hozzá, a csapatom felé indultam.