52. Méreg

318 27 3
                                    

George hamarosan megnyugodott, hogy a jóképű fiú igazából az unokatestvérem és nem pedig a „vetélytársa". Nem szeretem ismételni magam, de odavagyok a fiatalabb Weasley-ikerért, így, ha még valakire úgy is tekintene, a féltékenysége jól esne, de valójában... Nos, valójában George Weasleynek nem akad ellenfele az én szívemben.

Vacsora után bekuckóztuk magunkat az ikrek szobájába, ahol tesóm is helyet kapott - ideiglenesen. Miután kikérdeztem őt, hogy mikor érkezett, részt vett-e a tárgyaláson, beveszik-e a Főnix Rendjébe, illetve, hogy tetszik neki itt, Harry és Ron el is köszöntek. Hamar elmentek lefeküdni aludni, hiszen Harry-nek korán kell kelnie másnap reggel. Persze nekünk, a „Diggory-tesóknak" is, de sem nekem, sem a többieknek nem jött álom a szemére, így továbbra is beszélgettünk.

- Elképesztő ez a tárgyalás - suttogta Cedric, miután a fiúk léptei elhaltak. - Apa azt mesélte anyának pár napja, hogy az egész Winzengamot előtt fogják tárgyalni... - arcán aggodalommal mesélte ezt az egészet. Lefagyva meredtünk rá mind. Egy kiskorú varázslásnál nem ez a szokás, csak egy rövid meghallgatást rendeznek Amelia Bones előtt. - Arra gondoltam, hogy te mindenképpen el szeretnél menni rá - fordult felém-, ezért amúgy is terveztem, hogy elkísérlek. De ezt hallva - megborzongott míg beszélt, kis szünetet tartva a beszédben. - Arra jutottam, hogy ez több lehet, mint egy szimpla kiskorú bűbájgyakorlásának az ügye. Itt arról van szó, hogy Harry Pottert, a kis Túlélőt meg akarják fenyíteni az egész angol varázslótársadalom előtt. Egyszerűen csak, nem tehettem meg, hogy otthon maradok - fejezte be halkan, maga elé meredve. - Harrynek tudnia kell, hogy nincs egyedül - pislantott még fel rám. - És a világnak is tudnia kell, hogy nem maradt magára. Felvállaljuk a nyilvánosságot is, igaz?

Mindkettőnknek szokatlan volt, hogy ilyen szókimondóak vagyunk társaságban, mert általában, legalább is én mindenképpen, csak Cedric előtt szoktam teljesen ilyen lenni. Illetve... amióta a Roxfortban jártam, kimondhatom, amit gondolok, úgy, ahogy gondolom az ikrek füle hallatára is. Cedricet viszont úgy ismerem, mint aki az őszinte véleményét, főleg, ha az ennyire erős, megtartja két embernek - nekem és a legjobb barátjának, Noah-nak.

- Természetesen - mosolyogtam rá, bátorítóan. Meg voltam arról győződve, hogy senki nem érti rajtunk kettőnkön kívül, mennyi lélekerő, bátorság kell ehhez. Még kissé bizonytalan voltam ugyan, de nemcsak nekem, Cedricnek is szüksége volt a támogatásra, így ebből merítettem erőt. Ketten tudunk egymásba erőt önteni. - Egyébként is el szeretnék menni a tárgyalásra, bár nem tudom, hogy lehetséges-e... őszintén szólva elfelejtettem erről beszélni.

- Ne aggódj, kicsit előbb érkeztem, mint kellett volna - utalt rá, hogy még itt voltak a rendtagok, mikor megjött-, és tudtam beszélni Dumbledore-ral. Megadta az engedélyt, és kicsit mintha örült is volna. Lehetetlen kiigazodni rajta, Siriusnak nem engedte meg, hogy elkísérje Harryt.

- Akkor ezért volt olyan... fura - sóhajtottam. Sajnáltam egy kicsit a férfit, de jobb neki, ha nem vonul utcára, a minisztériumot meg elkerüli még kutya formájában is.

- Biztosan - vont vállat.

Elég sokáig ébren voltunk még, és ott nyomott el az álom George karjai között, de még a lányok is egy közös ágyban aludtak az ikrek szobájában. Reggel öt órakor óvatosan másztam ki barátom mellől, puszit nyomva arcára, majd halkan keltegettem Cedricet is. Már a tükörben nézegettem magam, készen állva a mai napra, mikor kopogtak az ajtón. Bátyám volt az, ott akart átöltözni, én pedig beparancsoltam őt a spanyolfal mögé.

- A Diggory-testvérek. Soha nem festettünk még ilyen jól - vigyorgott rám azzal az eszméletlen mosolyával, amivel a lányok között hódít. Mivel a testvérem volt, ezért nevelési célzattal egyszerűen csak tarkón vágtam. - Aú! Ezt miért kaptam?

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now