A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

61. A légyott horrorja

Belekezdtem a történetbe. Nem vagyok az igazság önkéntes szószólója, az egyszer biztos. Most is inkább azért akartam mesélni, mert a frászt akartam hozni Zacharias Smithre.

Sajnos nem értették tavaly év végén sem, és most sem értik, miért olyan nagy dolog az, hogy egy elfeledni vágyott, rettegett feketemágus visszatért a hamvaiból. Ha jobban belegondolok, én sem hallottam és nem is láttam is ilyet még. Nem tudom, hogy azt kívánjam bár ne is lettem volna szemtanúja Voldemort visszatérésének, vagy inkább csak fogadjam el, és örüljek neki, hogy ott voltam, harcoltam és túléltem.

- Tudom, őrültségnek hangzik. - Megálltam egy pillanatra, hogy levegőt vegyek. Az egész olyan volt, mint egy jól megírt horrortörténet, amit soha senki nem akar hallani. - Úgy nézett ki az egész, mint egy szertartás. Ha nem élem át a saját bőrömön, és nem a szemem előtt történik, talán én magam sem hiszem el, hogy igaz. De mégis az...

George-ra néztem, aki megpróbált közelebb ülni hozzám, hogy átkaroljon. Még neki se meséltem az egészet el, töviről hegyire.

- Hihetetlenül furcsa, de az egész eseményből apróságok maradtak meg. Például az, hogy a sírkőre Cecilia Denem neve volt vésve.

Zacharias nagyot nyelt, de nem mert közbeszólni, aminek most nagyon örültem. Nem tudom, hogy képes lettem volna-e a folytatásra, ha megzavar.

- Vagy például az a bűbáj, amit Féregfark, az ember, aki megkötözött, elmondott. Minden egyes szavára emlékszem, ahogy arra is, mit kellett abba a különös főzetbe tenni. Csontot, vért és húst. Vagy egy nagy, vörösen izzó, kigyószerű szempár, ami a sűrű, fehér ködből tűnt elő.

- Soha életemben olyan ijesztő arcot nem láttam még - szólalt meg csendesen Harry. Úgy éreztem, csak nekem mondja ezt, bár mindenki hallotta, aki fülelt. - A szeme csak egy résnyi pupilla, orra nem volt, a szája pedig egy ajak nélküli rés. Mintha csak repedt lenne a szája.

Az egyik diák összerándult, és nem láttam mást, minthogy egy szőke üstök a székéről felpattanva elrohan.

Senki nem akart rajta nevetni, pedig ez a fiú volt az, aki olyan akaratosan hallani akarta a történteket. Amíg a visszatértére vártunk, a többiek halkan beszélgetni kezdtek. Zaharias csak nagy sokára ért vissza, mintha szándékosan húzni akarta volna az időt, hogy ne kelljen hallania a folytatást.

- Szóval ott volt ő. A humorát egyébként bírnám szerintem - jegyeztem meg Harryre kacsintva. - Miután régi szolgái köré csoportosultak, színpadiasan felénk fordult. Mit is kérdezett? - Csupán költői kérdés volt, de nem vártam rá választ. Főleg, mivel jól tudtam.

- Melyikőtök szeretne meghalni előbb? - tippeltek többen. Sóhajtva forgattam meg a szemem. Nem kértem őket, hogy hagyjanak beszélni? Mert szerintem igen.

- Ki evett hagymát?

- Miért van ilyen rothadó szag? - Olyan szúrós tekintettel néztem rájuk, hogy remélem, még a kedvük is elment a vigyorgástól.

- Azt mondta, drága barátaim! Nagyon vívódom...

... Az illem és a kegyelmesség csatája dúl bennem - a fülemben Voldemort sziszegését hallgattam. - Az illem szerint a lányoké az elsőbbség, de a kegyelem azt mondja, először Potterrel végezzek, hogy ne kelljen a kis barátnője haláltusáját végignéznie. Félő, ma inkább illemtudó leszek...

A karomon felállt a szőr, és észrevettem, hogy megint elhallgattam. Csak azt nem tudtam mikor. Mikor Egyszerre két férfikéz nyúlt felém, hirtelen összerezzentem az érintésükre.

Megint a temetőben éreztem magam, ott álltam sebesülten, kiszolgáltatva megannyi halálfalónak és a vezetőjüknek, és már azt hittem sosem fogok élve hazajutni. Az egész olyan valóságos volt, mintha újra és újra megtörténhetne, mintha csak a levegővel együtt szívnám be a hideg, hullaszagú levegőt.

- Mi történt aztán? - kérdezett közbe egy újabb roxfortos, akit nem ismertem.

- Harcoltam vele - Harryre pillantva korrigáltam magam gyorsan. - Harcoltunk vele, egymás után. Nem kockáztatta meg, hogy ketten legyünk egy ellen. Nem volt olyan testrészem már, ami ne sajgott volna a fájdalomtól, elvesztettem egy pillanatra a figyelmem, és tessék... máris megkínzott a Cruciatusszal. Hát nem csodás ember? - horkantottam. - Utána még küzdöttem, ahogy csak bírtam, de eltalált egy nagyon erős átokkal, én pedig hátrazuhantam, egyenesen a bátyámra, és elvesztettem az eszméletem. Akkor tértem újra magamhoz, mikor a fejem mellett robbant be a sírkő, és Harry már ott volt szinte mellettem. A többit pedig tudjátok már, mert mind a szemetek előtt történt.

- De te hogy láttad?

- Nem hallottad mit mondtam McMillan? Mert akkor gyógyítóhoz kell fordulnod. Talán az emlékeimet szeretnéd látni arról az éjszakáról vagy mit?

Csúnyán lehordtam a fiút, aki úgy beduzzogott, hogy összesen kétszer szólalt meg: amikor Hermione arra kért minket, hogy iratkozzunk fel egy listára, illetve az elköszönésnél.

Habár nem beszéltem hangosan sem én, sem Hermionéék, az volt az érzésem mindenki minket figyelt. Amikor Alicia, Angelina és én távozni készültünk, még egy nagyméretű, bolhás kutya is kiszaladt az ajtón, és csak csendben néztük, ahogy az állat eltűnik gazdája szeme elől. Csibész. Hm, egész jó kutyanév egy ilyen rosszcsontnak.