7. Egy parti robbantós snapszli

999 63 5
                                    

Az indulás napja. Október 30.

Margaret álmosan pislogott maga elé, az ágyában, miközben puha és jó meleg dunyháját félretolva a matrac legszélére kúszott. A percek csak fogytak, ő pedig ott kucorgott az ágya szélén. Miért is kell felkelnie olyan korán ezen a napon? Jaj, hát persze! Ma utaznak a Roxfortba! Egy pillanat elég volt hozzá, hogy megállapítsa, korántsem izgul annyira, mint azt várta volna. A szobatársai közül Celeste és Chloe, de főleg utóbbi úgy viselkedett, mint egy hibbant liba. Bár... az is volt.

Maggie bemenekült a többiek elől a fürdőbe. Még csak az alap uniformisát vitte magával, hiszen a melegebb öltözéket elég lesz később felvennie, amikor már közel járnak eljövendő vendéglátójukhoz.

Az abraxanok istállója közel esett a kastély azon szárnyához, ahol a medvék helyet kaptak, és még a csukott ablakon át is beszűrődött valami a kinti zajból. Az állatok tehát készen állnak az indulásra. Cel és ő összenéztek, majd el is kellett fordulniuk a gondolatra, hogy a Roxfort nem valószínű, hogy fel van készülve a fogadásukra. Még ő sem írta meg Cedricnek, hogy mivel mennek, bár a bátyja elég okos lévén akár ki is találhatja.

Ez volt az a pont, ahol izgulni kezdett. Holnap este eldől, ki küzdhet a francia gloire-ért. Bár meg kell hagyni, Maggie nem látott sok esélyt, hogy pont őt fogja kiválasztani a „pártatlan bíró" a brit származása miatt; viszont nem kételkedett abban, hogy ő megfelelő lenne rá, sőt. Nem kételkedett Madame Maxime szavában sem, aki szintén láthatott benne valamilyen reményt, lehetőséget.

Az indulásig hátralévő idő csak egy pillanatnak tűnt az egyre sűrűsödő tömegben. Margaret még sosem érezte, hogy ennyire túlzsúfolt lenne az iskola, mint a búcsú perceiben. Meglepődött, amikor több osztálytársa is megölelte őt sok szerencsét kívánva neki. Celeste-tel együtt vigyorogva szálltak be a hatalmas, púderkék hintóba és elfoglalták kis hálófülkéjüket, amiket Madame Maxime kifejezetten ennek az útnak a kedvéért készíttetett. Maga a fülke nem is volt olyan kicsi, de persze mindenki tudta, hogy tértágítóbűbájjal kezelték.

Cel már valahol az út elején elszundított, Maggie viszont nem tudott rendesen pihenni, hiába volt kényelmes az ágy. Az abraxanok szárnycsapásai nagyon hasonlítottak a hipogriffekéihez, az út maga egy hullámvasútra emlékeztette a Diggory-lányt. Így hát csendben kiment a közösségi térnek kinevezett részbe. Az út azzal telt el, hogy csendesen beszélgettek az ott levők, majd Maggie előkapott egy pakli robbantós snapszlit.

- Beauville, játsszunk? - fordult a fiúhoz. Zach és Philip is ott voltak vele, a srácra vigyorogtak, aki inkább rájuk se nézett.

- Persze - ült le, miközben a lány intett a két másik szerencsétlennek is.

- Gyertek ti is - Zach megrázta a fejét, ő csak nézte a játékot, de Phil be is szállt.

Az első kör alatt még elég csendesek voltak, de ez hamarosan feloldódott; a második körnél már viccelődtek, a harmadik körben Ames akart keverni.

- Most én jövök, Diggory - vigyorodott el, és ahogy a kártyáért nyúlt végigsimított Maggie kézfején. Jobb kezének ujjai határozottan fonták körül a paklit, míg a bal tenyere egy pillanatig még a lányén pihentek. Egymásra mosolyogtak, de a lány rögvest el is engedte a paklit.

- Nehogy csalj, Beauville - vágott vissza. - Figyellek!

- Jujj de megijedtem! - nyújtott nyelvet.

- Csak vigyázz, hova dugod! - megjelent Celeste is az ajtóban, és ledobta magát Fleur és Maggie közé.

- Jó reggelt, Csipkerózsika - köszöntötte őt a barna hajú.

- Hogy mi?

- Csipke... ahh -legyintett. - Aranyvér - forgatta a szemét - és semmi mugliismeret.

- Na jó, egyre furább vagy - fintorodott el Cel, mire Margaret felvonta a szemöldökét. Ilyet még sosem mondott neki a legjobb barátnője, és nem tudta mire vélni. Nem mellesleg a szőke lány tudta jól, Maggie mennyire a szívére tudja venni, ha valaki különcnek tartja és ezt hangoztatja is... nem is ez zavarta benne, hanem ha ez a dolog valami negatív élt is kapott. És Cel most pontosan olyan volt.

- Te vagy fura - jelentette ki halkan, ám annál határozottabban. - Én otthon vagyok - vágott vissza azzal, amiről jól tudta, Celeste-nek esik rosszul. - És azt hittem, kinőttünk már a dedóból.

- Kinőttünk, igen! Ezért fejezhetnéd be a kisded játékaidat! - csattant fel, és már ott sem volt. Margaret csak pislogott, majd az időközben állathangokat kiadó fiúkra nézett. Le volt taglózva. Mi a fenéről beszélt neki a lány?

Ames vállat vont, és tovább osztott, a parti folytatódott. Fleur csak megvonta a vállát.

- Ne is foglalkozz vele - sóhajtotta franciául, és legyintett. Margaret csak vállat vont. Nem értette barátnőjét és csak remélte, hogy a lány kinövi majd ezt.

- Megérkeztünk - szólt Madame Maxime mindent átható hangja. Olyan volt, mintha a falakból, a bútorokból, mindenhonnan szólna. - Sorakozzatok fel, kiszállunk. És valóban... az óriási jószágok ereszkedni kezdtek. Maggie gyomra felfordult és végre hálát adott az égnek, hogy kiszállhatnak.

Celeste pedig mintha mi sem történt volna, ott állt mellette, közvetlenül Madame Maxime mögött.

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now