A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

46. Valér

A kiborult gyümölcslé egyre csak terjedt a szőnyegen, mint egy éhes sejt, amely minél hamarabb minél nagyobb darabot szeretne bekebelezni a szőnyegből. Mi lesokkoltan álltunk Petunia nénitől tisztes távolságra, mintha nem tudnánk, mihez kezdjünk most. Nem tudtuk, hogy Mr. Dursley hallotta-e a zajt, és Harry a kezével mozdulatlanságra intett minket, lélegzetvisszafojtva várt valamire - egy neszre, egy lépcsőfok reccsenésére, egy kérdésre, amelynek forrása a bácsikája lehetett volna. De nem történt semmi ilyesmi, így én a pálcámhoz léptem, óvatosan becsukva az ajtót, és már inteni készültem a pálcámmal, hogy a nénit fellebegtessem a fia ágyára.

- Ne! - kiáltott Harry rám. Mindhárman összerezzentünk, Dudley az ajtóhoz lépett, a sebhelyes homlokú fiatal pedig suttogva ismételte magát. - Ne, kérlek, Maggie... - Én válaszul felvontam a szemöldököm, hiszen már tizenhét éves elmúltam, gond nélkül varázsolhatok. - Ne sodorj bajba - esdekelt.

- De hát már nagykorú vagyok...

- Azért mondja - szólalt meg Dudley is-, mert pár éve felbukkant itt egy házimomó, aki tönkretette anya pudingját, és meghiúsította apa üzletét...

- Igazán?

- Majdnem - bólintott Harry is, arcán egy visszafogott mosoly játszott. - Egy Dobby nevű házimanó bukkant fel a szobámban, és nem akarta, hogy visszamenjek a Rox... iskolába - javította magát gyorsan, Dudley-ra pillantva, majd gyorsan visszakapta rám a tekintetét.

- Nyugodtan kimondhatod az iskolád nevét - horkantott a fiú. - Két napot töltöttem ott, igaz, egyet kómában... nem zavar már annyira. - Bal oldalával még mindig az ajtónál állt, mintha hallgatózna, jobb kezével pedig zavartan a hajába túrt.

Harryvel egymásra néztünk, és most már nem sok hiányzott, hogy kibukjon belőlünk a nevetés. Kissé groteszk volt elképzelni, hogy valaki Voldemort nevétől nem retten meg, de ha azt mondjuk Roxfort, ijedten iszkol át egy másik helyiségbe.

- Nem tudom, hogy a te mágiád érzékelik-e - tért vissza a témához Harry, miközben összekapkodtuk az elejtett dolgokat-, de amikor Dobby varázsolt, azt érzékelték, és azt hitték, hogy én voltam. Kaptam is figyelmeztetést...

- Ajajj - szisszentem fel, elrakva a pálcámat-, látod én se tudom, hogy egy muglik lakta házban érzékelik-e, ha varázsolok. De akkor tényleg jobb nem próbálkozni. Akkor mit csináljunk?

- Hozok egy hideg vizes törölközőt - ajánlotta fel Dud-, a filmekben az mindig beválik - vont vállat.

- Filmek? - vontam fel a szemöldököm. Részben otthon voltam a muglik világában, de filmet még sosem láttam.

- A tévében adják - mutatott Harry arra a furcsa, fekete dobozra, amivel Dudley szórakozott, amíg mi a prófétát bújtuk. - Mozgóképek. A mugliknál nem mozognak az egyszerű fényképek - bólintottam, mert ezt tudtam-, de képesek olyat csinálni, amin előadnak egy egész, több órás történetet...

- Ez izgalmasan hangzik - óvatosan felfektettük közben a nénit az ágyra-, szívesen megnéznék egyszer egy ilyen mozgóképsorozatot.

- Még sosem láttál filmet? - Dudley anyja homlokára tette a kis, hideg törölközőt, amit magával hozott, utána viszont úgy bámult rám, mint aki most lát először embert.

- Hát... nálunk nincsenek ilyenek - vontam meg a vállam. - Nézzétek! Ébredezik...

Petunia néni szemhéja megrezgett, majd ijedten nyitotta ki kerekre tágult szemét.

- Boszorkány vagy! - sikkantotta halkan, rám emelve mutatóujját. - Mit kerestek itt? Fel akarjátok robbantani a házunkat? Feldúlni az életünket? Megfertőzni az én fiacskámat a bolondériátokkal?