89. Haláli gondolatok

77 9 0
                                    

A vizsgák előtti pár nap egyik pillanatról a másikra repült el. Az addigi években minden tanév vége szinte felejthetetlen volt; mégis, mintha egy másik világ lett volna. A nyári szünetek megtervezése most egy álomnak tűnt, minden évfolyamtársam kezében pergamenhalmokat és könyveket vagy varázspálcát láttam. 

Az én kezemben sem volt más, így nem is számítottam másra. Az ért meglepetésként, ha a rengeteg magolás után összefutottam valakivel, aki nem épp a könyvtárból vagy a könyvtárba tartott, de aki esetleg nevetni mert, arra is fintorokat vágtunk.

A lányokkal együtt rengeteg időt töltöttünk a könyvtárban - onnan legalább nem látszott a napsütés, ami szívet szorongatóan gyönyörűvé varázsolta a birtokot. 
Engem a vizsgapánik kerülgetett, és őszinte csodálattal tekintettem Angelinára, amiért ő nem. A képzeletemben én voltam teljesen nyugodt, hiszen tavaly már átestem a "tűzkeresztségen". A RAVASZ-ba is csak azért vágtam bele, mert kötelező volt Angliában megszerezni ezt a szigorlatot. 

A feszült légkör csak a vizsgák elkezdése után változott meg. Az első vizsgánk után kint találkoztunk a hatalmas platánfa alatt a többiekkel, aztán az osztályunk továbbsétált a tó partjára. Végre nevettünk, és jól éreztük magunkat. Az óriáspolip a távolban éppen a vízfelszín közelében lebegett: csápjaival időnként megcsapkodta a vizet.

Mire a harmadik napon, a Sötét Varázslatok Kivédése vizsgán is túlestünk, már teljesen gondtalanok voltunk.

Lee ugyan próbálkozott a tanulással, de én félreütöttem a kezét - helyette egy listát írtam. Alicia idegesen kikapta az átváltoztatástan könyvet a kezéből, és ketten tanultak.  Angelina csak lehunyt szemmel feküdt a hátán, élvezve a napsütést, én pedig csatlakozni akartam hozzá, de egy hatalmas árnyék kitakarta a napot előlem.  

A hatalmas árnyék Cedric volt, így a lányokat hátrahagyva csatlakoztam hozzá. Kicsit aggódtam barátaim miatt, mert Noah, aki unokabátyámmal tartott, ott maradt velük.

Egy ideig csak a vizsgákról volt szó, aztán arra terelődött a beszélgetésünk mihez fogunk kezdeni az örökölt lakással és a házzal - majd a jövőről beszélgettünk. Cedric végre elhatározta magát, hogy gyógyítónak tanuljon.

- Én gyógyítóként? - döbbentem le.

- Nem te, Dudley Dursley - forgatta meg a szemét. Jó, tudtam. Ostoba kérdésnél nem számítunk okos válaszra.

- Érdekes elmélet egyébként - bólogattam. - Borsóka gondozását nagyon megszerettem, az tény. De valahogy semminek nem tudom magam elképzelni, Ced. Igazából... azt hiszem, bűbájtannal kéne foglalkoznom a jövőben. De az is lehet, hogy vállalkozó leszek, és lakberendezőként keresem majd a kenyerem - vontam vállat. - De ha mást nem, elkezdem veled a gyógyítást, megígérem - mosolyodtam el. 

Ced igazán apás-nagytesós hangulatban volt, érzékeltem rajta. Nagyon nem tetszett neki, hogy nincs tervem a jövőre, így a legtöbb, amit tenni tudtam az, hogy megnyugtatom. Ő jó testvér módjára igyekezett rajta, hogy nyugodtnak látszódjon, de nem sikerült neki. Én ezt természetesen szóvá tettem, ami viszont neki nem tetszett, és a végén egyszerre szólaltunk meg.:

- Nem hiszem el, hogy tudod ilyen könnyelműen kezelni a kérdést! 

- Nem hiszem el, hogy tudod ilyen komolyan venni magad! 

Aztán elnevettük magunkat, és a témát későbbre halasztva tovább sétáltunk. Egy ideig nem beszéltünk semmiről - aztán, amikor már mindenkitől jó messze voltunk, Harry került szóba. Cedrickel nem tehettem meg azok után, amikre rájöttünk, hogy nem osztom meg vele, amit tudok.

Amíg én meséltem, láttam rajta, hogy valamin gyötri magát, mégsem szólt semmit. Fejben valahol máshol járhatott, mégis, amikor a véleményét kérdeztem, a maga szokott stílusában reagált.
Nem tudtam eldönteni, hogy mire van szüksége, anyára-e, a húgára vagy csak egy testvérre. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok egyszerre mind lenni.
Nem zavartattam magam, egyből megragadtam a felkarját.

- Látom, hogy valami emészt belülről, Ced. Remélem tudod, hogy előttem nem kell titkolnod. - Unokabátyám arcán tamáskodó arckifejezés jelent meg, de mielőtt közbe tudott volna szólni, rövidre zártam. - Csak mondani akartam, hogy bármi is az, és szeretnéd megosztani, itt vagyok. Szóval szerinted nem tehetünk semmit Harry ért?
- Hacsak nem tanulunk meg gyorsan okklumentálni... - motyogta zavartan. Ismertem őt, tudtam mennyi erőfeszítésébe telt csak a legutolsó mondatomra válaszolni. Így most élvezettel néztem a kínlódását.
- Az sajnos kilőve. De egyébként is azt gondoltuk, hogy az okklumencia nem lesz Harrynek megoldás, Dumbledore pedig hajthatatlan, nem akar Harryvel kapcsolatot.
- Bajt szimatolok - Ced ezt olyan hangsúllyal mondta, mintha nem is ő lenne.
- Hát igen... Nekünk csak ott kell neki lenni.
- Margaret, mondd, te érezted már úgy, mintha nem kellene itt lenned?
- Tessék?
- Mindegy, felejtsd el.
- Nem!
Dühösen toppantottam. Az rendben van, hogy általában Cedricnek jut az apaszerep, de most cseréltünk, és én nagyon be akartam bizonyítani neki, hogy tud rám számítani.
- Egyébként igen. Rengetegszer. Úgy értem, hogy eleinte csak egyszer-egyszer, de mióta George és én szétmentünk, csak egyre erősödik ez az érzés.
- Felejtsd el, hogy kérdeztem. Ne haragudj, de nem tudok most az összetört szíveddel foglalkozni. Csak te tudod újra építeni, és egyszerűen nem tudok segíteni benne többet.
- Cedric, várj!

Ott hagyott. Az unokabátyám ott hagyott a tónál, azzal a gondolattal, hogy egyedül maradtam.
Pedig ha tudná, hogy azt akartam elmondani, hogy mióta egyedül éreztem magam, olyan érzésem volt szinte állandóan, hogy nekem meg kellett volna halnom a temetőben.
Talán jobb is, hogy a családunkból egyre inkább kiveszik az animágia, és a hattyúdal nem állandó kísérőnk.

A Diggory-lány [hungarian HP ff.]Where stories live. Discover now