A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

59. Noah Hannover

Volt egy nagy titkom. Már akkor kezdődött, amikor a Roxfortban töltött második estémen ott ültem George Weasley mellett bekötözött bal kézzel. Tudtam, hogy tudja. Nem voltam olyan naiv, hogy azt gondoljam nem tűnik fel neki. Figyelt rám az első pillanattól kezdve, erre már tavaly rájöttem, és akárhányszor gondoltam rá, mindig elöntött egy jóleső érzés. Most viszont titkoltam előtte a dolgokat, így ebbe a jó érzésbe vegyült egy kis szomorúság is. Szerintük persze a dög unalmas büntetőmunkám hangolt le, ezért ez alól szabadulva próbáltak felvidítani.

George tekintetét tehát magamon éreztem, de nemcsak az övét. Cedric pillantásai is kísértek. Kedden szinte nem is találkoztunk, csak a folyosókon, így szerda reggel adtam egy puszit Georgie-nak. (Freddie persze kikérte magának, mielőtt bármit mondhattam volna, és felháborodást tettetve elfordult. Én erre megjegyeztem, hogy tudtam nem kellene több fiút is tartanom, mire az egyik ötödéves lány, aki a közelünkben volt, majdnem belefulladt a töklébe. Ezt követően Fredre kacsintottam.) Cedric-kel együtt szerettem volna reggelizni.

- Jó reggelt Napsugár! - köszöntött vigyorogva Noah. Nem tudtam mire vélni a fogadtatást, ezért gúnyosan horkantottam, felvonva bal szemöldökömet.

- Mi az Hannover, csatlakozni szeretnél a hárememhez?

- Hogy griffendélesekkel osztozz rajtam? Milyen megalázó lenne!

- Khm... - Cedric megköszörülte a torkát, jelezve, hogy ezt nem kéne csinálnunk. Talán kissé zavarban is volt, de aztán hamar rájöttem nem igazán ránk figyelt, mert a hátam mögött felhangzott egy lány hangja.

- Szia, Ced! Szia, Maggie! - A nevemre hátrafordultam, és biccentettem Cho-nak. Igazán kedves lánynak tűnt, bár érdekes grimasz ült most rajta. Vissza is fordultam a tejeskávém felé.

- Szia, kedves, drága Cho! - Noah köszöntésére majdnem kiköptem a frissítő nedűmet, és hálát adtam az égnek, hogy a hollóhátas lány nem látja az arckifejezésem. Noah hangja teljesen természetes volt, de őt még nem hallottam így köszönni leszámítva egy esetet. Akkor tanultam meg, hogy akit ilyen túláradó kedvességgel köszönt, azt nem bírja. Noah rákacsintott Cho-ra, aztán szélesen rám vigyorgott.

- Hogy válaszoljak neked, Gretie, nem csatlakozom. Te fogsz az enyémhez.

- A midhez? - kacagtam fel. Kívülről egyébként tényleg úgy tűnhetett, hogy flörtölünk egymással, de az igazság nem ez volt. Noah a bátyám legjobb barátja mióta az eszünket tudjuk mind a hárman, szóval ő olyan nekem, mint egy fogadott testvér, akit nem akartam, mégis kaptam.

Tizenegy évesek voltunk, mikor először találkoztunk, és Noah nálunk nyaralt két hétig. Nem igazán volt szimpatikus nekem, úgy éreztem elveszi tőlem a testvérem. Ced meg persze sikerrel lebetegedett, két napig az ágyat nyomta, így a kelleténél több időt töltöttünk együtt drágalátos új pajtásával.

Fújtatva dobtam le magam Noah mellé a kerti hintába. Ha nem lett volna elég, hogy Ced egész délelőtt nem akart kikelni az ágyból, Abby néni kiküldött minket mellőle, hogy ne nyaggassuk őt. A fiú egyből el is tűzött, én meg csak azért sem mentem utána, az ajtó előtt toporogtam. Mikor nénikém kijött közölte, hogy bátyám beteg lett, arra utasított, hogy két napig a sajátomként bánjak a vendéggel. Ennek tetejébe még  az a kis púp a hátamon úgy csinált, mintha otthon lenne és beleült az én hintámba!

- Anya azt mondja, hogy Ced nem kelhet ki az ágyból ma - közöltem dacosan. - Szóval most ketten maradtunk. - Persze tízévesen nem tudtam még mit érzek, de utólag láttam, hogy rettegtem. Féltem Noah-tól, és nemcsak azért, mert fiú volt, hanem azért, hogy mit fog gondolni rólam, mit fog tenni, ki fog-e gúnyolni, ahogyan előtte kilenc hónapig szinte konstans mást se hallottam a többiektől. Végül ő hívott játszani, amibe gyanakodva egyeztem bele. De az a nap, illetve a következő jót tett nekünk. El mertem neki mondani még azt is, hogy nincs barátom a Beauxbatonsban, és sokan ferde szemmel néznek rám a kontinensen. Ez nagy szó, mert Cedricnek nagyon nehezen mertem bevallani. Egykorúak voltunk, mégis idősebbként tekintettem rá, nem akartam, hogy szégyenkezzen miattam. Akkor úgy éreztem, kellene. De máig emlékszem arra a Noahra, aki tehetetlenül állt mellettem, és jobbat nem tudva megölelt. Utána természetesen együtt szidtuk a semmirekellő, felszínes "csigazabálókat", ami jobb kedvre derített, és mire észbe kaptam, sikerült megvigasztalnia. Az ő legnagyobb titkát is megtudtam akkor, mégpedig azt, hogy úgy érzi a szülei nem szeretik őt. Én azt feleltem, hogy én nem tudom az milyen lehet, mivel nincsenek is szüleim. De én is megöleltem őt, és ez mintha egy titkos szerződés lett volna köztünk, amit szavak nélkül kötöttünk. Ha jól emlékszem, azóta egyszer sem történt ilyen. Aztán Noah serdülni kezdett, minden nyáron új barátnője volt, nem számított, hogy ki, lehetett roxfortos vagy mugli (azt állította, ezzel legalább bosszantja a szüleit, akik nem utálták a varázstalanokat, de szívesebben látták volna fiukat boszorkány oldalán), egy idő után a nevüket sem jegyeztem meg. Négyeske, Ötöske, Hatoska, így hívtam őket. Gúnyolódásból ő meg elnevezte Philipet Egyesnek, de aztán... megtudta mi történt, és vagy kedve nem volt, vagy Ced ráparancsolt, hogy szóba se hozza őt előttem. Egyébként sem lett volna értelme, mert George lenne a Kettes, és remélem nem is lesz Hármas. Viszont erre a háremes dologra úgy tűnik, rákapott.

Én meg már nem bántam, mert Noah szinte a testvérem volt, megtanultuk, hogy egymást gúnyolhatjuk gond nélkül, sőt a „flörtöknek", amiket mi soha nem vettünk komolyan, és inkább csak mások idegesítésére használtunk, előnyei is vannak: például elűzni a túl akaratos Négyeskét, vagy csak simán őrületbe kergethetjük Cedricet. Közös hobbink volt, amíg ő rá nem jött, hogy velem is meg lehet tenni ezt. Neki acélból voltak az idegei, mi még talán sosem borítottuk ki őt Cedric-kel, ha próbálkoztunk is csak nevetett.

És most Cho került sorra. Nem tudom mit vétett Noah ellen a lány, de a fiú látta, hogy benne vagyok a zavarásában.

- Szóval, a midhez? - kérdeztem megint, és úgy tettem, mintha a könnyeim szeretném letörölni. Barátnőből sok volt már neki, de hogy háreme legyen... - Ne törj a babérjaimra, Hannover, figyelmeztetlek! - húztam össze a szemem, és a mutatóujjamat megráztam felé.

- Mert mi lesz? - kekeckedett velem, amit az állított le, hogy Cedric befejezte a reggelit, majd közölte hogy nem hajlandó miattunk késni a gyógynövénytanról, úgyhogy vagy eszünk, vagy ő elmegy, mi meg csináljunk, amit akarunk.

Szóval három percünk volt teletömni a hasunk a roxforti, íncsiklandozó angol reggelivel.

- Nem hiányzik a croissant? - Noah nem bírta ki, hogy legalább egyszer ne szóljon be.

- Haldoklom nélküle... - kezdtem legyezni az arcom a kezemmel, mint aki rosszul van, szédül és pillanatok kellenek hozzá, hogy összeessen. Ced végül felállt, mire gyorsan belapátoltam a két falat maradék tojást, és rohantam utána. - ... de megöl, ha egyedül hagysz vele! - állítottam meg bátyókámat.

Amíg gyógynövénytanra, Noah és a többiek megérkezésére vártunk, magam elé meredtem. Bimba professzor óráit alig vártam, szerettem a növényeket és egészen jól értettem is hozzájuk. Például meg tudtam mondani melyik bogyó ehető és melyik nem.

- Mi történt a kezeddel? - súgta halkan Cedric.

- Hmpf? Mi? - emeltem rá a tekintetem. - Ja, ez semmiség... ínhüvelygyulladás.

- Ne szórakozz velem, Maggie, tudom, hogy jobbkezes vagy - válaszolta.

- Büntetőmunkám volt Umbridge-dzsal, rémlik? - sóhajtottam. - Írnom kellett... - Éreztem, hogy Cedric mérges lesz, amint megtudja az igazat, de előle nem akartam elhallgatni semmit. Az ikreket még talán meg tudom védeni, de Ced jobban jár, ha tudja kivel vagy mivel áll szemben.

- Mit írtál? - rosszat sejtve kérdezett.

- Meg kell tanulnom befogni a számat.

- Mutasd! - szólított fel halkan, de parancsolóan. Bólintottam. Végül is, boszorkány vagyok, vissza tudom tenni a kötést... Ced a kezébe vettem az enyémet, és éreztem a remegését. Nem szólt egy szót sem egyelőre, de arca kifehéredett. Nem félt, tudtam. Ideges volt, haragos, felindult és talán cseppet atyáskodó. - Fekete Penna - ismert rá. - Ez a nő közveszélyes...

- El fog múlni - próbáltam nyugtatni.

A kezemen halványan még ott volt a nyoma.

A sebet néztem én is, és azon tűnődtem, vajon mi fog még következni.

* * *

Sziasztok! 

Sokat tanakodtam rajta, hogyan folytassam ezt a történetet, mert a vázlata megvan a fejemben, több részlete ki is van dolgozva, de nem mind. Ezért kíváncsi lennék, mit gondoltok Noah-ról? Szerintetek van fiú-lány barátság? 

Esetleg volt-e már hasonló kapcsolatotok ellenkező neművel, mint amilyennek én megírtam a Margaret és Noah közötti kötődést? 

Puszi: Niina