A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

31. Kivetett

Valaki mondja meg, mit keresek én itt?

Dudley joggal gondolhatta volna ezt. És szerintem ezt is gondolta volna.

Egy biztos: nem így akartam neki bemutatkozni. Ott álltam lesokkolódva a kis terem ajtajában, mert a család - és ez alatt minden ott tartózkodót értettem- meghökkenve bámultak rám. RÁM.

Mit vártok tőlem, de komolyan? Sikítottam volna. Toporzékoltam volna. Én ezt már nagyon nem akartam... Hirtelen olyan elegem lett az egész világból, mintha nem lennék idevaló, de mégis idekényszerítettek volna. Mintha nem én dobtam volna be a nevem az átkozott serlegbe.

Mégis miért én?! Először Phil, aztán Madame Maxime, aztán a tulajdon nagybátyám, Amos Diggory. És szüleim sincsenek!

Mégse mondhattam egy szót sem, nem toporzékolhattam. A legtöbb panaszra Harrynek lett volna oka. Ő aztán tényleg nem akart részt venni ezen az ostoba, ostoba versenyen, ami mind a kettőnket kifordított a maga világából.

Valami eltört bennem a nagybátyámmal való vita során. Határozottan éreztem, de még nem tudtam mi az.

Lassan felfogtam, hogy Harry tekintetében sajnálat van. Ismertem már annyira, hogy tudtam nem engem sajnál. Gondterhelten sóhajtott, amikor a a sajátom az ő tekintetébe fúrtam.

- Maggie... - kezdte.

- Ne mondj semmit, Potter. Mégis mit mondhatnál? - kérdeztem. - Nem miattad vesztem össze a nagybátyjámmal, hanem a saját konoksága miatt. Azért, mert nem tudja felfogni, hogy a saját igazságán kívül más is létezik. Épp itt volt az ideje, hogy kiálljak magamért vele szemben - vontam vállat, mint akit semmi nem érdekel.

Mrs. Weasley tekintetében valamilyen elismerő fény villant meg, bár nem foglalkozott velem tovább. Bill furcsa tekintettel méregetett, és az volt az érzésem, hirtelen meglátta, hogy mi az egyik dolog, amit George szeret bennem. Amit én is szeretek magamban. Ez pedig nem más, mint az a jóféle hugrabugos igazság, amit a bátyámban tisztelek. És az a griffendéles bátorság, ami arra késztet, hogy a saját félelmeimmel, illetve önmagammal vonuljak hadba.

Dudley tekintetében pedig zavarodottságot láttam. Egyszerre nézett rám elismerően, kétkedve, és valami olyannal a tekintetében, amit nem tudtam értelmezni. Talán nem is baj... 

Melléjük léptem és az udvarra indultunk. Harry körbe akarta mutatni az egész kastélyt látogatóinak, míg én Dudleyval kettesben maradtam, leghátul és halkan beszélgettem. Dudley ugyanis, nem tudom, hogy miért - talán azért, mert annyira idegennek érezte magát ezen a helyen-, szívesebben foglalkozott velem, mint a tulajdon unokatestvérével. Harry úgy tűnt, örül ennek, én pedig kapva kaptam az alkalmon, hogy beszélgessek a mugli fiúval, még akkor is, ha sajnáltam a helyzetet. Harry tényleg elég ügyetlenül leplezte a teljes döbbenetét unokatestvére láttán. Így kicsit olyan volt, mintha a saját szórakoztatásomra hívtam volna a fiút....

.... és Amos bácsival való veszekedésem után még inkább így éreztem. Hiába igyekeztem, gondolatban mindig visszatértem nagybátyámhoz, akire sokáig apámként tekintettem. Ezt D. is kiszúrta. A tónál voltunk és arra vártunk, a polip hátha köszön nekünk.

Elég volt elképzelnem milyen ijedt fejet vágna Dudley, ha meglátná, máris mosolyra görbült a szám.

- Tudod... még sosem hazudtam a szüleimnek - mondta. - Mármint olyan volt már, hogy nem mondtam el a teljes igazságot vagy csak a magamét, de hazudni sosem hazudtam még. Sőt, ami azt illeti, eddig mindig úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem, ahogyan ők is viselkedtek. Sosem kérdőjeleztem meg a szavaikat - fintorogva körbenézett-, mert a szüleim. A legfontosabb emberek az életemben, és igyekeztem őket boldoggá tenni. - Ez a tizennégy éves fiú a földet bámulta séta közben. - Ide mégis csak úgy tudtam eljönni, hogy azt írtam nekik, iskolai kirándulásra megyek.