A Diggory-lány [hungarian HP ff.]

70. Hagrid visszatérése

Az egész iskolában csend honolt. Mindenki a saját klubhelyiségében volt már. Arra számítottam, hogy házamban hangos zene és az azt túlkiabáló beszélgetések fognak fogadni, hiszen nyert a griffendél. 

A portréajtó becsukódott utánam, és az egyetlen hang egy kis zizegés volt, amit egy szabadon eresztett cikesz adott ki. Csámpás, Hermione macskája megpróbálta elkapni. A kviddicscsapat tagjai a kanapén és az azt körülölelő fotelekben ültek. Jöttömre csak Harry kapta fel a fejét, tekintetében remény csillant, majd ki is hunyt. George még csak rám se nézett.

Senki egy szót sem szólt, Angelina viszont felállt és motyogva felfelé vette az irányt. George fájdalmas arccal nézett rám, és megsimította az arcélem: ott ért az ütés, ráadásul tőle. Mondhattam volna, hogy nem fáj. Bármit mondhattam volna igazából. Fel is szisszenhettem volna, poénból, de nem éreztem alkalmasnak az időt. Sem erre, sem a kíváncsiskodásra.

George, kihasználva, hogy Angelina, majd sorban a többi lány felállt, eldőlt, a fejét az ölembe tette. Én simogattam a haját, szerettem ezt csinálni. Egy jól ismert, ösztönös mozdulatot idézett fel bennem, én mégsem tudtam volna megmondani, honnan ered. 

Párom behunyt szemmel feküdt az ölemben, és légzése hamarosan lassult szuszogássá szelídült, ebből tudtam, hogy elaludt. Fred hitetlen tekintettel nézte, mint aki nem akarta elhinni amit lát. Mintha olyan nagy csoda lenne, és magát látná ott feküdni az ölemben, aludva.

Végül is.... lehetett benne valami. Elvégre ők ketten nagyon hasonlítottak, külsőre mindenképpen, de sok belső tulajdonságuk is közös volt. Például imádtak engem szívatni mind a ketten. Freddie nem bírta sokáig, és felkeltette ikeröccsét, majd feltámogatta őt a szobájukba. 

Ron nem sokkal utána lépett be a portréajtón, hogy mindenki eltűnt. °Feltűnően sápadt volt, és hópelyhek ültek a haján. Mikor megpillantott minket, megtorpant. Ugyanabban a pillanatban Hermione felpattant a székből.

– Hol voltál? – kérdezte aggódva.

– Sétálni – motyogta Ron. Még mindig a kviddicstalárja volt rajta.

– Teljesen át vagy fagyva! – sopánkodott Hermione. – Gyere, ide a tűzhöz!

Ron odaballagott. Kerülte Harry és az én pillantásom, s a legtávolabbi székre ült le. Mi van mindenkivel, hogy ilyen búvalbéleltek? Kezdett elfogyni a türelmem, és rá akartam csattanni a fiúra, hogy bökje ki mi a baja. Kevés dolgot nem szerettem és annál is kevesebbet tudtam elfogadni. Az ilyen búskomorság, aminek látszólag nem volt indoka, ide tartozott. Lehetséges, hogy nem vagyok túl empatikus? 

– Bocsánatot kérek – dörmögte a cipőjét bámulva Ron. 

– Miért? – kérdezte Harry.

– Amiért azt hittem, hogy tudok kviddicsezni. Holnap kilépek a csapatból.

– Ha kilépsz – mondta hangsúlyosan Harry – akkor csak hárman maradnak. – Megvárta Ron értetlenkedő pillantását, és csak akkor tette hozzá: – Fredet, George-ot és engem örökre eltiltottak a játéktól.

– Micsoda!? – köhögte Ron.

- Hogy mit csinált McGalagony?! - kikeltem magamból. Hogy lehet ennyire súlyos a büntetés, amit a házvezetőnőnk szabott ki?

- Miből gondolod, hogy ő volt? - Harry szinte morgott, ami alapvetően vicces lett volna.

- Hát akkor... - Meg akartam kérdezni, mégis ki tenne ilyet, de őszintén, nem volt rá szükség. - A banya. - Harry fintorogva bólintott. - Hát ezért volt mindenki olyan búvalbélelt!