Vaktöltény •𝑏𝑒𝑓𝑒𝑗𝑒𝑧𝑒𝑡𝑡•

Huszadik fejezet

Káin és Christian a kocsma hátsó bejáratán hatoltak be a helyiségbe. Nadia édes hangja duruzsolt az orosz fülébe, úgy vezetve el őket célállomásukig.

Butler különleges helyet foglalt el William Benette szívében. Saját tulajdonaként tekintett rá, mintha a mészáros sikerei az ő sikerei is lennének. Oly gyengéden gondozta őt, mint ahogy az emberek legszebb virágukat szoktátok. Butler nagy darab volt, de egy kicsit ostoba. Erős fizikummal rendelkezett és kitartóság jellemezte, csak esze nem volt sok. Bár Benette-nek lehet így még nagyobb segítségére is volt, hisz szó nélkül követte parancsait, bele sem gondolva, hogy igazából mit csinál. Hűséges volt gazdájához, akár csak egy kis tacskó.

-Van valaki az irodában Nad? – kérdezte Christian, miközben Káinra tekintett. Mindketten megbújtak a csukott ajtó mellett.

-Nem, üres. – felelte a lány, miután képernyőjére pillantott. – Benette és O'Kelly a páholyukban vannak, a meccset nézik.

-Köszi szépségem az infót. – dünnyögte még utoljára Chris, majd bontotta a vonalat. – Mehetünk. – pillantott végig Káinon lelkesen és óvatosan kitárta az ajtót. Megfontoltan lépdelt be az irodába és kémlelt körül a helyiségben. Megkönnyebbülten eresztette ki eddig bent tartott levegőjét, mikor megbizonyosodtak róla, hogy egyedül vannak.

William Benette irodája egyszerű és letisztult volt. A falak világos barnán virítottak, a padlót sötét szőnyeg fedte. Egy antik íróasztal állt az iroda közepén, ami mögött az ír híres vadász gyűjteménye foglalt helyet. Kitömött nyúltól kezdve, medvéig minden volt ott. Christian egy apró fintorra húzta orrát, ahogy végig tekintett szegény állatokon.

Orosz nemes családból származott, ahol a férfiak gyakran jártak el vadászni. Apja és bátyja mindig kidülledt mellkassal érkeztek haza, ha elejtettek egy vadat. Chris csak egyszer ment el. Emlékszik mennyire boldog volt, hogy végre tölthet egy kis időt velük és végre befogadták. Az ő családjában fontos hagyománya volt a vadászatnak, hisz akinek sikerült elejtenie egy vadat, az hivatalosan is férfivá vált. Generációk óta indultak el fiúk járni az erdőt, és eddig mindenki szarvas aganccsal tért haza. Nagyapja, apja, bátyja. És akkor rajta volt a sor. Felemelő érzés kerítette hatalmába, ahogy a távcsövön megpillantotta a békében legelő szarvast. De a ravaszt nem volt képes meghúzni.

Az apja egész kiskorában szigorúan bánt vele, úgy gondolta a fiúknak nem puhány nevelés jár. Sokszor csúfolta Christ, hogy gyáva, kislányos vagy éppen gyenge. De amikor a fiú 13 évesen úgy döntött, hogy nem öli meg az állatot, az apja csalódásnak hívta. És azóta a nap óta Christian ugyanúgy annak hiszi magát.

-Kezdd el őket bepoloskázni! – nyomta kezeibe Káin az eszközöket, majd a férfi tovább állt. Megállt a szoba közepén és elgondolkozva kémlelte körbe a helyiséget, a széf után kutatva. Felidézte magában a tervrajzot, amit még Summer mutatott neki, majd az ajtótól jobbra eső falhoz sétált. Egy hatalmas festmény csüngött rajta. Káin levette azt, de mögötte nem lapult semmi.

-Hol lehet a széfed...? – mormogta maga elé a férfi és az íróasztalhoz sietett. Minden fiókot kihúzott, de egyikben sem talált semmi nyomot. – Kezdem elveszíteni a türelmemet. – sóhajtott fel és a poloskákat elhelyező Chrisre tekintett.

-Miért? – vonta fel szemöldökét az orosz és ellépett a vadász gyűjteménytől.

-Azért, mert a tervrajz szerint a széfnek ott kéne lennie. – mutatott rá az íróasztallal szemben meghúzódó üres falra. – De ott nincs semmi.

-Lehet valami titkos ajtó. – vetette fel az orosz.

-Akkor valahogy elővarázsolhatnál hozzá egy kapcsolót, mert én nem találom.