Vaktöltény •𝑏𝑒𝑓𝑒𝑗𝑒𝑧𝑒𝑡𝑡•

Harmincegyedik fejezet

Summert pontosan két nappal ezelőtt hagyták magára a romos épületben. Azóta se élelmet, se vizet nem biztosított neki senki. Karjai sajogtak és elgémberedtek, ahogy hátra fele kötözték egy radiátorhoz. Hála a hűvös cellának és a jeges víznek, még egy komoly tüdőgyulladást is összeszedett. Legyengült idegrendszere nem  volt képes megbirkózni a betegséggel és az éhséggel. A lány teste már teljesen átfagyott és az elmúlt időszakban elfáradt a rengeteg sírástól. Minden porcikája sajgott a fájdalomtól és mintha már elméjét is kezdte volna elveszíteni.

Elizabeth élet és halál között lebegett.

Tüdeje élesen szúrt, míg minden második percben köhögőroham tört rá. Arcáról verejtékcseppek folytak le és a magas láz hatására képzelődni kezdett. Nem tudta elválasztani a valóságot a hallucinációtól.

Behunyta szemeit és várta, hogy megszűnjön a vele élő őrjöngő fájdalom. Forgott vele a világ és füleiben szerettei moraja csengett. Grace édes hangja hívogatta, hogy most már térjen vele örök nyugalomra. De akkor elméjében felszólalt Káin, majd Aiden és a banda összes többi tagja is.

Az elmúlt napokban ért sokktól sokszor gondolt elhunyt nővérére és még többször álmodott róla. Eszébe jutott minden kedves emlékük.

Kiskorukban még az árvaházban nem volt fűtés, minek is lett volna, hisz Floridában az év minden napján kellemes idő van. Ám Summer és Grace a pincében aludtak a hely hiány miatt, így olyankor Grace melengette a kis Elizabethet, hogy ne fagyjon ki az éjszaka. Summer azt kívánta bár most is magán érezhetné testvére ölelő karjait. De bele kellett törődnie, hogy nővére soha többé nem fog visszatérni hozzá.

Összerezzent, ahogy a bezárt ajtó kilincsét lenyomta valaki. Majd hallotta, ahogy a zárral babrálnak, de mindezt csak lázas képzeletének tulajdonította. A következő pillanatban egy férfi tűnt fel a félhomályban, és kétségbeesetten sietett oda a kikötözött lányhoz.

-Káin? - suttogta erőtlenül, de az alak nem felelt. 

-Tud járni? - guggolt le hozzá megmentője, nem is törődve a lány értelmetlen motyogásával.

-Te nem Káin vagy. - mormogta Summer apró pislogások közepette. - Hol van Káin? - kérdezte gyengélkedve, majd elvesztette eszméletét. Ájultan borult az ismeretlen férfi karjaiba.

A bérgyilkos sietősen szállt ki kocsijából. A parkolóház kongott az ürességtől, egyedül egy autó volt még ott. Káin szaporán sétált oda, miközben minden lépése jól hallható volt. Fejébe húzta fekete kapucniját és próbált elrejtőzni a sötétségben. Nem rég múlhatott el éjjel kettő óra, teljesen nyugalom honolt végig az egész térségen.

-Miért hívtál? - kérdezte egyből az ismeretlen autónak támaszkodó alaktól. Ő volt Javier, Hugo Garcias jobb keze. Hosszú évek óta szolgálta hűsségesen főnökét és minden fontosabb ügyet ő intézett el. 

-Nem kell egyből nekem esni hombre. - tette fel védekezően karjait a mexikói. - Inkább örülnél, hogy itt vagyok.

-Addig nem örülök, amíg nem tudom a pontos szándékaidat. - vágta rá csípősen a bérgyilkos. - Mit akarsz tőlem?

-Ilyen ellenséges vagy, miközben éppen valami jót akarok tenni. - nézett Javier szemrehányóan Káinra. - Teljesítettem a megállapodásunk ránk eső részét. - a bérgyilkos szemei izgatottan csillantak fel és szívverése egyre szaporább lett.

-Megtaláltad? - kérdezte és arcára kiült a remény halvány sugara. 

-Meg. - bólintott a mexikói, majd egy mozdulattal rántotta fel a kocsija csomagtartóját, aminek belsejében ott feküdt az ájult Summer. Összeverve, megkínozva, sápadtan, és félig holtan.