In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - you don't own me -

     Nem vágytam másra jelenleg, csak arra, hogy végre haza érjek és kisírhassam a párnámnak a szemem. Ahogy haza értem és felmásztam a tornácra, megpillantottam Elijaht a templom lépcsőjén ülni. Fejét az ég felé fordította, úgy kémlelte a messziséget. Nagyot sóhajtottam és összeszedve minden bátorságomat, némán leültem mellé. Én is az eget pásztáztam, de igazából semmi sem látszódott. Túl sok volt a fény, hogy bármin is megakadjon a szemünk.

– Ismerek egy helyet, ahonnan jobban látni őket – szólaltam meg halkan.

Elijah óvatosan rám nézett, majd én is rá. Kocsival hamar a South River-i világítótoronyhoz értünk. Egész úton egymáshoz sem szóltunk, ahogy addig sem, amíg elértünk a torony tövéhez. Mind a ketten leültünk és egyből az égre terelődött a figyelmünk.

– Szeretném, ha tudnád, hogy megértelek – szólalt meg hirtelen. Kíváncsian néztem rá, ám ő nem fordult felém. Továbbra is az égre meredve címezte nekem a szavait. – Ugyanakkor tudnod kell azt is, hogy nekem sem volt könnyű. Száznegyven éve nem volt egyetlen nap sem, hogy valamiről ne jutottál volna az eszembe. Te voltál egész életem során az egyetlen nő, akivel komolyan el tudtam volna képzelni a jövőmet. Annyira komolyan gondoltam veled az egészet, hogy nyolcszáz évem alatt először megfordult a fejemben a házasság gondolata. Mi több, ténylegesen percek választottak el minket attól, hogy összekössük az életünket. Nem volt könnyű, mon etoilé. Nem volt könnyű magadra hagyni téged – hajtotta le a fejét. – Vissza akartam érted menni, de hosszas gondolkozás után arra jutottam, hogy nem akarlak még egyszer olyan veszélynek kitenni, mint ami akkor ért minket – nyelt egyet és az ujjait szuggerálva beszélt tovább. – Én tényleg biztos voltam abban, hogy így lesz a legjobb. Kérlek értsd meg, hogy mindent érted tettem, a szerelmünk nevében.

     Egy pillanatra elgondolkodtam azon, amit mondott. Igazából volt értelme, de valahogy a tüske mégsem akart kipottyanni a szívemből. Talán már olyan régóta ott volt, hogy elmeszesedve, teljesen beágyazódott az izomszövetbe, makacsul kapaszkodva, hogy még véletlenül se tudjam kihúzni, bármennyire is el akartam tüntetni onnan. Túlságosan régóta hagytam, hogy felemésszen ez az egész és elutasítottam minden magyarázatot, amit az évek alatt összekombináltam magamnak.

– Kérdezhetek valamit? – meredtem magam elé.

Lassan felém fordította a fejét. Érdeklődve tekintett rám. Felhúzta a lábait és azon támasztva a kezeit, várta, hogy megszólaljak.

– Azt mondtad, hogy képes voltál velem elképzelni a jövődet.

Helyeslően bólintott.

– Mégis hogy tervezted? – néztem most már én is rá. – Mikor akartad volna elmondani, hogy vámpír vagy?

Félmosoly futott át az arcán.

– Bevallom töredelmesen, hogy nem teljesen gondoltam át. Csak azt tudtam, hogy Szeretlek és veled akarok lenni.

Az utolsó mondatára hatalmasat dobbant a szívem. Nagy nehezen elszakadtam a tekintetétől és a fodrozódó vizet figyeltem.

– Jól elcsesztük, nem igaz? – sóhajtottam.

Aprót nevetett.

– De igaz.

– Szöget ütött még valami a fejemben.

– Hallgatlak.

Megtekertem az ujjamon a gyűrűmet. A Hold fénye megtört a kék lapis lazuli kövön és az átlátszó, apró gyémántokon, amik körbe vették az ovális ásványt.