In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - on my way -

     Egy gyorsat még kortyoltam a kávémból, mielőtt belekezdtem volna a mesélésbe.

– A nagyanyám 1789 nyarán hagyta itt Salemet és egy hajóra felszökve Európába ment. Ugyan a boszorkányperekkel 1693-ban hivatalosan felhagytak, illegálisan még mindig voltak ilyen ügyek szerte az országban. Egy nap a dédmamámat varázsláson kapták, így az egész családot perbe fogták. A nagyanyámat még sikerült kimenekíteniük innen, de a szülei és mind a négy testvére odaveszett máglyahalálban. Szerencsére Annie nagyon dörzsölt asszony volt világéletében. A hajó, amire felszökött, Angliában kötött ki és sikerült beépülnie egy gróf udvartartásába. Ott egy francia nemesi család elsőszülöttje felfigyelt rá és magával vitte Franciaországba. Kiderült, hogy a férfi egy márki címet viselő meglehetősen gazdag és megalkuvó család örököse, akinek a szülei egyből belementek a házasságba. Pár hónap múlva le is zajlott az esküvő. Később fény derült arra is, hogy a nagyapám családja is boszorkány vérvonalból származott és valahonnan megtudták a nagyanyám származását. Mindenképpen keresztezni akarták a két vérvonalat, ezért is mentek bele olyan könnyedén a házasságba az akkori protokollal szembe menően. Nyilván ezek után családot alapítottak, megszületett az édesanyám, akit egy francia grófhoz adtak hozzá, végül a világra jöttem én, majd a húgom. Bennem egy szikrányi mágia sem volt, teljes értékű emberi életet éltem, azonban Sylvie örökölte anyánktól a varázslatot. Apánk halandó volt, nem tudott erről az egészről, úgyhogy előtte titkoltuk a dolgot. Szóval röviden ennyi lenne a családom története.

– Hű... a nagymamád biztosan kivételes ember volt.

– Az bizony – mosolyodtam el. – Az ő házában lakok... nászajándékba szánta az esküvőmre. Rám íratta a családja itteni házát. Szerencsére a levelet, ami az információkat tartalmazta, a kúriában hagyta az ágyamon, így volt hová menekülnöm az átváltozásom után. Persze az épületet fel kellett újítani, nagyon ramaty állapotban volt, de most már igazán takaros, modernizált házikót tudtam belőle kialakítani.

– És milyen volt egyedül szembe nézni a vámpírlét viszontagságaival?

Nagyot sóhajtottam.

– Nem volt könnyű... az elején azt sem tudtam, hogy mi történik körülöttem, mivé váltam. Rengeteg bosszúságot okozott ez az egész, de belejöttem és talán már nem is bánom, hogy így alakult. Így legalább egy kicsit különleges lehetek én is, ahogyan anyáék voltak – mosolyodtam el.

– Sajnálom, hogy ezeken kellett keresztül menned.

– Hát gondolom ti is bővelkedtek rossz történésekben.

Aprót nevetett.

– Az nem kifejezés.

     Rendeltünk egy-egy pohár bort és a lemenő nap sugarainak simogatásában beszélgettünk mindenféléről. Azt hiszem hiányzott egy ilyen őszinte beszélgetés. Azt hiszem hiányzott maga a beszélgetés. Ha valaki száznegyven éve, vagy még több ideje van életben, nem akar kötődni senkihez, hiszen előbb-utóbb úgyis elveszíti a hozzá közel állókat. Talán mindazok után, ami történt, ettől féltem a legjobban. A húgommal olyanok voltunk, mint a legjobb barátnők. Mindent megosztottunk egymással és bevallom ez hiányzott a legjobban és az, hogy fel tudjam idézni az arcát teljes egészében. Folyamatosan erőltettem az agyamat erre, mert nem akartam elfelejteni mézszőke tincseit. Smaragdzöld szemeit, amik egy árnyalattal világosabbak voltak az enyémnél. A pipacs színű ajkait, amik folyton cserepesek voltak, mert mindig annyit beszélt, hogy kiszáradt a szája közben. A napbarnított bőrét, amit mindig úgy irigyeltem, engem sosem fogott meg a nap, világéletemben fehér bőrrel rendelkeztem, ahogyan apám. Mindig azt mondták, tökéletes arisztokrata leány vagyok, legyek erre büszke. Ezért azt tettettem mindig, hogy a legtökéletesebb kékvérű lány vagyok. De titkon arra vágytam, hogy olyan bőröm lehessen, amilyen a húgomnak volt. Ő olyan volt, mint a napsugár. Világos haja csillogott a napsütésben, folyton nevetett, mindenkivel jól kijött és folyamatosan elfoglalta magát valamivel. Ő volt minden beszélgetés központja. Míg én? Folyton tettettem az elérhetetlent, a hűvös testtartás a védjegyemmé vált és minden gróf csemetének engem szántak, mivel én biztosan engedelmes lennék minden körülmény között. Egyedül a húgom mellett voltam igazán önmagam. Aztán megjelent Elijah és hirtelen, ha mellette voltam kinyíltam. Teljesen természetesen jött minden, amikor vele voltam. Persze sokszor csak titokban találkoztunk, kettesben. Nem szerettem volna, ha az udvarban pletyka tárgyai lettünk volna, így sokszor kértem a húgom segítségét. Ő tényleg jóban volt mindenkivel, nem volt nehezére esteket szervezni. Családias légkörű borozós, vagy sakkozós, kártyázós estéket tartottunk, ahol nem volt feltűnő, ha Elijahval beszélgettem, mert mindegyik Mikaelson ott tartózkodott. Ezekre a szüleink sosem jöttek el, hagyták a "fiatalságot" kibontakozni, bár anyámnak megvoltak a maga trükkjei, folyton tudott mindenről.