In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

II. - baby, don't hurt me -

Sziasztok!

Nagyon vártam, hogy eljussunk ehhez a részhez. Szerintem a második kötet, egyik legszebb fejezete lett, imádtam írni, merőben más, mint amit eddig olvashattatok, remélem tetszeni fog.

FIGYELEM! 

Részletesen leírt szexuális tartalom. Ha erre nem vagy kíváncsi, ugord át a fejezetet ^^'

Ha mégis elolvasod, kérlek, írj valami kommentet, ez az első olyan fejezet, ahol tényleg számítok a visszajelzésre, mert érdekel, ti hogyan éltétek meg, mit éreztetek az olvasása közben. Köszönöm, jó szórakozást hozzá <3

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

     Sokáig nem bírt elengedni, de egy idő után már eléggé feszélyezett a helyzet. A többiek is csak némán figyeltek, nem tudták, hogy lelépjenek, vagy mi legyen, ezért inkább megköszörültem a torkom és elengedtem őt.

– Tudnánk beszélni valahol kettesben?

Némán bólintott, majd elindultunk valószínűleg a szobája felé, mert a helyiségbe belépve le sem tudta volna tagadni, hogy ez az ő rezidenciája. Minden az élére állítva, tisztán, illatosan állt. A képek a falon mind szabályos távolságban helyezkedtek el egymás mellett. Rembrandt, Picasso, Agasse, DaVinci, de még Monet korai festményeiből is akadt ebben a tágas szobában. A polcok roskadásig tömve könyvekkel. A rokokó stílusú lakkozott íróasztalon papírok hevertek tökéletes szögben elrendezve. Mellette fiókos komód állt, karóratartóval, méreg drága órákkal tele pakolva. Mindent belepett a rá jellemző illat, friss levegővel keveredve, mivel nyitva volt az ablak. A szellő játékosan ringatta a hófehér függönyt. Ezt is elraktároztam, hogy emlékezhessek majd rá.

– Minden rendben? Miért szerettél volna beszélni? – ragadott ki a hangjával.

Ráemeltem a tekintetem.

– Örülök, hogy jól vagy.

– Neked köszönhetem. Bár még mindig őrültségnek tartom, amit elterveztél – rejtette el zsebébe az egyik kezét.

Nagyot nyeltem.

– Nem lesz erre több lehetőségem.

Érdeklődve, mégis feszengve figyelt.

– Ezt hogy érted?

Eleresztettem egy félmosolyt.

– Eltöltöttem egy kis időt a Purgatóriumban, amíg... tudod... ebben a helyzetben voltunk. Találkoztam ott valakivel, aki segített felnyitni a szemem egy-két dologgal kapcsolatban.

– Miféle dolgokkal kapcsolatban? – lépett közelebb.

– Olyanokkal, amikkel eddig is tisztában voltam, csak nem akartam róla tudomást venni.

Én is közelebb léptem hozzá és az arcára simítottam a tenyerem. Lehunyva szemeit belecsókolt, mélyet lélegezve.

– Elijah... Tudod, hogy mit akarok mondani, ugye?

Szemeimbe fúrta a tekintetét, mely most sötét volt, akár a legmélyebb erdő. Magához húzott és szoros ölelésébe vont.

– Nem tudjuk megbeszélni? – hangja megtörten csengett.

Nemlegesen megráztam a fejem.

– Nincs már mit megbeszélni, mon soleil... Sylvie mondott valamit odaát, amit nehéz szívvel, de el kell fogadnom, mert igaza van. Mindig, mindent megtettem értetek. Másokért. Mindig mindenkit magam elé helyeztem. Nem törődve, azzal, hogy az jó-e nekem, vagy sem. Kedvesen mosolyogva igent mondtam bárkinek, akinek segítségre volt szüksége. De... a kedvességnek ára van. Az, aki kedves, az magával is az. Az, aki nem lépi át másoknál a határt, azt sem engedheti meg, hogy mások megtegyék ezt vele. Ezért én most inkább hátrálok egy lépést és elbúcsúzom. Nem akarok többször ebbe a hibába esni, Elijah. Ez, ami kettőnk között van, megmérgez. Téged is, engem is. El kell, hogy engedj, hogy elengedhesselek én is. Kérlek – csuklott el a hangom.