In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - surrender -

     Fájdalmasan felüvöltöttem.

– Meddig akarja még ezt csinálni? – kiabáltam az ég felé a régensnek címezve, ám feleletet nem kaptam. Hiába vártam volna, hogy bármit is mondjon, nekem kellett rájönnöm, hogy mi az, amit el kell pusztítanom ahhoz, hogy kijussak innen végre.

Levegő után kapkodva, a könnyeimmel küszködve rogytam a földre szórt murva takaróra és elveszítve a józan ítélőképességemet zokogni kezdtem. Elfáradtam. Nem akartam több emléket, nem akartam újra érezni, újra szerelmesnek lenni. Ez nem volt helyes, mert már rég volt, már nem kellett volna ezt éreznem. Agathe tudta ezt, ezért is kínzott ezekkel a képekkel. Ha máshoz nem is, a kegyetlenkedéshez értett. Nem kellett volna megadnom neki azt az örömöt, hogy így lásson, de nem tudtam uralkodni már magamon. Fájt. Minden egyes emlékkel közelebb kerültem ahhoz, hogy egyszerűen csak feladjam és ne keressem tovább a kiutat.

     Erőt véve magamon felálltam és leporoltam a ruhámat. Körbenéztem és realizáltam, hogy kint vagyok a hátsó kertben a rózsabokrok mellett. A virágok édes illata kérdés nélkül tódultak be az orromon keresztül a tüdőmbe. Egyelőre nem tudtam, hova hozott ez az emlék, de megpillantottam a rejtett pavilonban Elijaht, ahogy intett egyet és eltűnt a rózsával körbefuttatott fatákolmányban. Azonnal elindultam felé, a lábaim maguktól vittek oda, akármennyire is akartam volna tiltakozni ellene. Ahogy beléptem a szaletlibe, Elijah azonnal magához vont és egy hosszú csókkal köszöntött.

– Annyira hiányoztál, örülök, hogy végre láthatlak, egész nap erre vártam – vont szoros ölelésébe.

Bármennyire is meghatott ez a jelenet, igyekeztem emlékeztetni magamat, hogy ez csak egy régi fantazmagória. A szavak viszont automatikusan hagyták el az ajkaimat.

– Annyira elegem van ezekből a lopott pillanatokból, mon soleil* – suttogtam az ajkaira. – Vigyél el magaddal. Szökjünk meg. Hagyjunk magunk mögött mindent – néztem a szemeibe, mire elmosolyodott és végig simított az államon.

– Nincs semmi, amit jobban szeretnék ennél, de helyesen akarom csinálni.

Nagyot sóhajtottam és hozzá bújtam.

– Ments meg kérlek ettől az őrülettől. Anyám kitalálta, hogy meghívja az Auclair családot újra.

– Tessék? – lépett hátrébb egy lépést.

Szomorúan bólintottam.

– Azt mondta, hogy hajlandóak elfelejteni a múltkori fiaskót, abban az esetben, ha a ma esti alkalommal hűséget fogadok Hugonak.

– Ezt nem tehetik meg! – állkapcsa megfeszült. – Azonnal beszélek az édesanyáddal!

– Elijah, várj! – futottam az időközben nagy léptekkel meginduló férfi után.

Nem tudtam lépést tartani vele, sokkal hamarabb a kúriába ért, mint én. A szalon felé vette az irányt, fogalmam sem volt róla, hogy honnan tudta, hogy ott van az anyám.

– Madame Toussiant, beszélnünk kell! – szólalt meg azonnal, ahogy beért az ajtón.

– Monsieur Mikaelson minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte negédesen az anyám, ami hatalmas bajt jelentett. Általában, amikor így beszélt, valamit tervezett, fölényben érezte magát.

– Nem teheti meg ezt Juliette-tel, nem adhatja hozzá Hugohoz, hiszen Ön is tudja nagyon jól, hogy nem illenek egymáshoz!

– Monsiuer Mikaelson, jobban tenné, ha megválogatná, hogyan beszél velem!