In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

II. - wash it all away -

     Már a repülőn ültünk, úton vissza Salembe. A terveim szerint ott töltöm még az éjszakát, aztán sietek is vissza Franciaországba. Nagyon kimerültem.

– Meddig voltam kiütve?

Egészen idáig szótlanok voltunk. Gilly meglepetten fordult felém. Nem hitte, hogy a mai napon még hallani fogja a hangom. Ez is egy olyan rossz szokásom, amit le kell magamról vetkőznöm.

– Két napig – válaszolta.

Tagoltan hallottam, pedig biztos voltam benne, hogy teljesen normális hanglejtéssel beszélt.

– Nekem úgy egy órának tűnt...

– Akarsz róla beszélni?

Előrébb hajolt az ülésén, miközben a tenyerét a nadrágjába törölte. Egyik kezével megtámasztotta a fejét. Hosszú, vörös haja előre libbent. Zöld szemei most a mérges szömörce levelének árnyalatában játszottak. Adjunk hozzá egy kis csattanó maszlagot és kész is a halálos méreg. Nyoma sem volt a fiatal, esetlen lánynak, akit megismertem. Érett, csodálatos, veszélyes nővé cseperedett és én ezért borzasztóan tiszteltem őt.

– Nem is tudom... – sóhajtottam. – Találkoztam Anyával és a húgommal. Meg Derekkel is.

Derek nevére felkapta a fejét. Aggodalom szikrája gyúlt a szemében, és valami egészen más csillogás is.

– Ugye jól van? Nem készítette ki az anyja?

– No lám. Úgy látom nem csak én nem vettem észre bizonyos jeleket... – fontam össze a karjaimat, mindenttudóan mosolyogva rá.

Elpirulva sütötte le a szemeit.

– Ő... jó volt hozzám – motyogta halkan. – Nem olyan volt, mint az anyja, vagy Driscilla. Sosem űzött belőlünk gúnyt, sőt. Rengeteget segített. Tanított minket, vigyázott ránk.

– És egy kicsit belezúgtál, igaz?

Mélyet lélegzett és bólintott.

– Szörnyen utáltalak, amiért nem vetted észre, hogy mennyire imádott téged. Azt hittem, hogy csak játszadozol vele. Egészen addig, ameddig egyszer el nem mesélte, hogy mi történt veled. Ő tudta a származásomat, fontosnak tartotta, hogy álljon valaki melletted, ha úgy alakul. Elültette a fejembe a szikrát.

Szomorúan lehajtottam a fejem. Fájt érte a szívem, mégis boldog mosoly húzódott az ajkaimon.

– Megkapta, amit megérdemelt, és én a tanúja lehettem. Békére lelt, Gilly, már nem kell miatta aggódnod! – simítottam mosolyogva a kezére az enyémet.

Könnyes szemekkel mosolyodott el.

– Ennek örülök. Na és, miről beszélgettetek? Anyukáddal meg tudod, mit csináltál, amíg ott voltál?

– Huh, először is le kell szögeznem, hogy baromi frusztráló egy hely, de végülis mentette a helyzetet, hogy találkozhattam velük...

Mindent elmeséltem neki, egész úton be nem állt a szám, ami talán furcsa is lehetett, nem vagyok én az a szószátyár típus. Ez lehet az első lépés. Valakiben annyira megbízni, hogy féltett titkokat, ábrándokat, egyszerűen mindent megosszak. És rohadtul jól esett. Alig várom, hogy haza menjek és mindent elmondhassak Léonnak is. Örülni fog neki. Nyitni akarok felé, és Inés felé is. Mert rendben van, hogy jó a viszonyunk, muszáj, hogy az legyen, de ennél többet akarok. Igazi kapcsolatokat akarok. Igazi barátokat, talán egy igazi szerelmet. Egy másikat, amibe nem én fektetek több energiát. És ha ezáltal sebezhetőbb leszek? Hát legyen.

Élni akarok és nem félni.

     Totál fáradtan estem be az egyik vendégszoba ágyába. Hason fekve néztem a villódzó asztali lámpát magam mellett az éjjeli szekrényen. Elmosolyodtam. Talán morzekód, vagy egyszerű jelzés arra, Annie-től, hogy itt van. Bármi is legyen, nyugodt vagyok. Jó helyen vagyok, jó emberekkel körülvéve, pozitív energiákkal és tiszta lelkiismerettel.