In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

II. - the other side -

     A padlástéri szobában találtam magam, átizzadt felsővel. A fájdalom nem hogy eltűnt volna, csak még jobban kínzott. Valami hideg tapadt a homlokomra, amit próbáltam levenni, de minden egyes mozdulatom újabb és újabb fájdalmat okozott, nyílként a hátamba szúródva.

Az ablakon úgy sütött be a déli napsugár, hogy szinte felperzselte a bőröm.

Gyengéd simogatásra lettem figyelmes a vállamon. Nyögve próbáltam magam feljebb tornászni, de erőtlenül hulltam vissza a kanapéra, ami nyekkenve adott hangot nem tetszésének. A por ezzel egy időben szállt fel az ósdi ülésről, tündérporként csillogva a napfényben.

– Ne mozogj, úgy csak rosszabb lesz – Gilly lágy hangon beszélt hozzám, de még ez is úgy hangzott, mintha közvetlenül a fülem mellett kiabált volna.

Az érzékeim a fájdalom dacára csak jobban kiéleződtek. A ruha is zavart a testemen, a napról nem is beszélve. A gondolataim úgy cikáztak, mint egy Forma1-es pilóta a veresenypályán.

– Elijah... – nyögtem.

– Shh... Már keresik őt.

– Nem... nem hagyhatják, hogy... ne essen... baja... – minden szóért meg kellett küzdenem.

A levegő kiszorult a tüdőmből. A kétségbeeséstől eleredtek a könnyeim.

Nem akarom, hogy bántódása essék. Én pedig nem tudok rajta segíteni. A gerincem közepén baljós bizsergés kezdett egyre nagyobb mértéket ölteni. Felüvöltöttem fájdalmamban, mintha egy vastag kést kezdtek volna forgatni bennem.

– Elijah... – kezdtem el zokogni.

– Nyugalom, minden rendben lesz!

Gilly hangja akár nyugtatólag is hathatott volna rám, ha nem érezném ezt a szörnyű kínt. Nem is magam miatt aggódtam, habár fájt, ez eltörpült amellett a tény mellett, hogy valószínűleg Elijah is ezen a szenvedésen megy keresztül. Ráadásul élesben, nem közvetve. Látja, érzi, tapinthatja, amivel kínozzák. Azt is, aki kínozza. És nem tehet semmit ellene.

Nem tudnék ennél rosszabbat elképzelni.

     Az órák rohamtempóban teltek. A fájdalom hol jobb volt, hol rosszabb. A szám kiszáradt sivatagként terült szét az arcomon, de hiába akart Gilly itatni, futótűzként marta szét a torkomat a nyelőcsövemen leáramló folyadék. Könnyes szemeimen át egy kislány alakját pillantottam meg. Apró kezét a homlokomra simította, pár pillanatig megszűntetve szenvedésem. Megkönnyebbülten sóhajtottam, lehunyt szemekkel adva át magam az üdvözítő nyugalomnak, de ez sem tartott sokáig. Sósav marásaként kúszott vissza a kín a zsigereimbe, kiszorítva a vérem, hogy az ereimben is átvegye az irányítást. A vörös kis vértestek oxigén helyett már csak gyötrelmet és szenvedést szállítottak szerte a testemben.

A hangok tompultak körülöttem, buborékban éreztem magam.

Akartam valamit mondani, de az izmaim teljesen elernyedtek. Egyre gyengébb voltam. A végtagjaim tehetetlen kötélként lógtak, egyszerűen képtelen voltam megmozdulni.

A szívem egyre nehezebben pumpálta a vérem. A fülemben dübörgött. Vagyis csak akart. Erőtlenül próbálkozott, egyre nagyobb szüneteket hagyva két dobbanás között.

Elképzeltem, ahogy a karmazsinvörös vízesése egyre csak apad, a folyó, melybe lezúdul, egyre csak szűkül. Csermellyé változik. Csermelyből patak lesz, patakból ér, míg végül valahol utat nem talál a föld repedésein keresztül a semmibe.

Bamm-bamm.

Bamm-bamm.