In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - secrets won't be secrets anymore -

     A hazafelé tartó úton szüntelenül doboltam a lábammal, annyira idegessé tett a tudat, hogy a Mikaelsonok közül már ketten is itt vannak és hamarosan Elijah is itt lesz. Egyszerűen nem tudtam megnyugodni. A telefonom megállás nélkül csörgött, Freya nevét villogtatva elém, de nem volt kedvem megmagyarázni, hogy miért léptem le, ezért inkább kikapcsoltam a készüléket és hátra dobtam a hátsóülésre.

– Jól vagy, Julie? – kérdezte lágyan Derek és a combomra simította a kezét. Egy pillanatra rám nézett, majd újra az útra terelődött a figyelme. Ő volt az egyetlen, aki tudta a teljes nevemet, és ha ketten voltunk, így hívott mindig. Ezzel persze állandóan eszembe juttatta Elijaht de nem szóltam érte sosem.

1880. Június 2. Manosque, Franciaország

Gyönyörű, meleg reggelre virradtunk. A szobalányom éppen a fűzőm zsinórját húzta egyre szorosabbra. Meg kellett kapaszkodnom a tükör két oldalában, hogy el ne essek. Már így is tántorogtam, olyan erővel húzta Margaret vaskos kezeivel a fűzőt.

– Nem lehetne lazábbra? – nyögtem fájdalmasan.

– Ó, nem mademoiselle, az édesanyja külön kikötése volt, hogy tökéletes legyen minden a mai nap folyamán, beleértve ezt is.

Lovas derbyre vagyunk hivatalosak egy igen előkelő márki birtokára. Merő véletlen egybeesés, hogy a férfinek van egy nálam két évvel idősebb fia. Semmi kedvem nem volt az egészhez, de anyámék már így is sokat megengedtek azzal, hogy a kérésemre vártunk az udvarlókkal. Ebből már nem tudok kibújni, valamiért mégis bosszúsággal töltött el ez az egész. Miután a lelket is kipasszírozta belőlem Margaret, elkezdte feladni rám a nehéz kelméket. Három alsó szoknya, rá egy sötétkék selyemalj, arra pedig egy babakék tüll szoknya. A fűzömre egy ugyanolyan sötétkék felső részt kaptam, amilyen a szoknyám volt, babakék csipkével díszítve. Az egész ruha ujjatlan volt, így egy púderkék selyem vállkendőt kaptam hozzá. Teljesen begöndörítették a hajam és egy díszes derby kalappal a fejemen végeztem. Nagyot sóhajtottam.

– Na? Hogy nézek ki?

– Csodálatosan! – csapta össze két kezét Margaret és szorosan magához ölelt. – Ha az az uraság nem szeret azonnal magába, forduljon fel – mondta a szemeimbe nézve a köpcös szobalány, mire elengedtem egy apró kuncogást.

Igazából csúnya megnevezés rá nézve, hiszen anyámnál is idősebb. Mióta az eszemet tudom ő volt velem mindig. Pontosan tudta, hogy milyen nehéz ez most nekem, de próbált rábeszélni, hogy adjak egy esélyt a fiúnak. Ki tudja, talán megtetszik, bár efelől kétségeim vannak.

A fűzőnek hála olyan lassan tudtam csak közlekedni, hogy ha nem is akartam, akkor is kecsesen ringatva a csípőmet voltam kénytelen araszolni. Nem értem, hogy bírja ki ezt anyám. Lassan lelépkedtem a hatalmas márvány lépcsőn és a bejárati ajtónál lévő társasághoz masíroztam. Apám éppen Klausszal és Elijahval beszélgetett, anyám pedig Rebekahval. Sylvie és Kol még nem voltak lent. Illedelmesen meghajoltam előttük és anyám mellé álltam. Szándékosan nem fordultam Elijah felé, de éreztem a tekinteteket magamon, amitől egészen zavarba jöttem. Pontosan ez volt az oka annak, hogy nem néztem feléjük. Tisztában voltam azzal, hogyha odanézek, akkor még a talpam is olyan vörössé változna pillanatok alatt, mint a rák. Pár perc múlva a húgom is megjelent és végül Kol is. Kimentünk a hatalmas tölgy ajtón és a már ott tartózkodó hintókhoz sétáltunk. Anyám, Rebekah, én és Sylvie egy kocsiban ültünk, ahogyan atyám, Elijah, Klaus és Kol is egy másikban. Az úton Rebekah kedélyesen elcseverészett a húgommal és anyámmal, nekem viszont egyátalán nem volt kedvem beszélgetni. Úgy éreztem magam, mintha most vinnének a hóhér elé a kivégzésemre. A nap már magasan járt, mire a vendéglátóinkhoz értünk, akik már a bejáratuk előtt vártak minket. A sofőr egyesével lesegített minket a hintóról és anyánk mögé állva vártuk, hogy bemutassanak minket.