In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

II. - prologue -

Sziasztook! :3
El is indulunk a következő kötettel. A tegnap kirakott novellához képest, itt most egészen más a hangulat, de minden meg lesz magyarázva aprólékosan :D Most először publikálok úgy fejezeteket, hogy nincs megírva 6-7 rész előre, szóval nem biztos, hogy fogom tudni tartani a heti egy részt, de majd meglátjuk, hogy alakul ^^ Jó szórakozást a prológushoz!

☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾ ✩ ☽ ☾

2022. December 12. Manosque, Franciaország

     Magassarkú cipőm halkan kopogott a márványpadlón, ahogy átszeltem a folyosón, egyenesen lefelé igyekezve a hallba. Lesimítottam a ruhámat a hasamnál és idegesen tépkedtem belülről a számat. Megtorpantam a folyosó végén egy tükör előtt és utoljára igazítottam egyet a hajamon. Alja az államat súrolta, szög egyenesre vasaltam. Szokatlanul mindennapi sminkem tökéletesen rajzolta ki az arcom szegleteit. Hosszú, fekete ruhám lágyan tapadt a testemre. Hosszasan kifújtam a levegőt és hallgattam a lentről felkúszó hárfa szót.

– Show time – szűrtem ki a fogaim között és elindultam lefelé.

     Nagyon régóta készültem erre az eseményre, ezért borzasztóan izgultam. Jobban, mint akkor, amikor az árvaházat megnyitottam másfél éve. Akkor is egyedül álltam ki az emberek elé, ahogyan most is, bár az alapítvány indításánál még ketten voltunk. Az okiratokban kettőnk neve állt tulajdonosként. De ez már rég feledésbe merült. Lassan lépkedtem a bálterem felé, továbbra is idegesen rágcsálva a számat, a vér íze kellemesen terjedt szét a nyelvemen. Nagyot sóhajtva léptem fel a pódiumra és óvatosan megkocogtattam a mikrofont. Kedves mosolyt erőltetve magamra néztem végig a jelenlévőkön.

– Üdvözlök mindenkit ezen a csodás téli estén! Nagy örömömre szolgál, hogy végre itt köszönthetem Önöket. Ez a birtok nagyon sokat jelent nekem és nem volt könnyű meghozni ezt a döntést, de tekintve szép apám mérhetetlen műkincs szeretetét, kár lett volna, ha nem tárom fel a nagyközönségnek ezeket a csodákat. Engedjék meg, hogy meséljek egy kicsit az őseimről – megnyaltam a szám szélét és sóhajtva belekezdtem. – Grégory Toussaint sok mindent elmondhatott magáról. Fiatalon, szerelemből házasodott, amit sosem bánt meg. Rengeteg mindenbe belenyúlt, üzleti körökben szinte mindenki ismerte őt, mégis amire a legbüszkébb volt, az a családja. Na meg persze a borospincéje – nevettem fel, ahogy a közönségem is apró nevetésben tört ki. – Madeline, a felesége, már más tészta volt. Vasmarokkal, mégis szelíden, szeretettel terelgette a lányait. A legjobbat akarta nekik. Legidősebb lányukra tizenhét évesen talált rá a szerelem, ám esküvője tragédiába torkollott... – itt egy mély levegőt vettem, hiszen még mindig fájt. – Az esküvője napján berobbant a kápolna, mindenkit elveszített. A családját, a vőlegényét és részben talán saját magát is. Ő csodával határos módon túlélte. Eladta ezt a birtokot, ami megannyi rossz emléket hozott magával és elköltözött. Családot alapított, végül meglettem én is, mint utolsó Toussaint. Nekem sajnos nem lehet gyermekem, de talán mostanra elfogadtam ezt a tényt. Ezért is született meg a Tulipán alapítvány. Nem titkolt célom, hogy jobb életkörülményeket teremthessek a környék rászoruló gyerekeinek, így a birtokból kialakított múzeum bevételének kétharmada az alapítvány tulajdonában álló árvaház számlájára fog halmozódni. Nos, nem is tépném tovább a szót, ma nem ezért vagyunk itt, hanem azért, hogy jól érezzük magunkat. Köszönöm, hogy eljöttek és jó szórakozást kívánok – mosolyodtam el és leléptem a pódiumról.

Újra felcsendült a hárfa szó és pillanatokkal később betöltötte a teret a beszélgetésekből kialakult duruzsolás.

– Céline néni!