In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - rewrite the stars -

Felhúztam a lábaimat és átkarolva őket az égre emeltem a tekintetemet. Gyönyörű tiszta volt az égbolt. A koromsötét égileplet apró ékkövekként ezernyi csillag díszítette. Talán ez volt a városban az egyetlen hely, ahonnan ilyen szépen láthatóak voltak, mert nem volt a közelben a világító tornyon kívül semmi, ami a fényével tönkre tenné a horizontot. Elmerengtem a fénylő kis pontokon, egy-egy nagyobb példány fel-felcsillant én pedig hirtelen egy újabb emlékképben találtam magam.

1880. május 14. Manosque, Franciaország

- Az pedig ott úgy néz ki, mint egy szekér! - mutattam fel az égre.

- Mint egy szekér? - fordult felém mosolyogva Elijah. - Micsoda fantáziád van! Én csak fényes pöttyöket látok.

Közelebb húzódtam hozzá a barna pléden, amit a rétre terítettünk és hanyatt fekve bámultuk róla a csillagos eget. Megfogtam a kezét és végigvezettem összekötve a pöttyöknek nevezett csillagokat abban az alakzatban, amit látni véltem.

- Így - mondtam halkan, majd ránéztem és összefonódott a tekintetünk. - Te nem is figyelsz?

- De. Figyellek.

Elengedtem a kezét és még mindig szemeibe nézve arrébb araszoltam tőle, hiszen nem volt illendő ilyen közel hajolnom hozzá. Jó darabig szemeztünk még, egyikőnk sem tudott elszakadni a másik tekintetétől, végül Elijah törte meg a csendet egy apró torokköszörüléssel és újra az égre fordította a fejét.

- Mutass még.

- Mit?

- Képeket, amiket látsz.

Lassan én is felnéztem és hunyorogva próbáltam alakzatot találni a milliónyi pontocska között.

- Ott! - mutattam fel hirtelen. - Az ott egy szív.

- Na, ezt most aláírom, az ott tényleg olyan, mint egy szív.

- Látod? Nem én vagyok az őrült.

- Ezt nem is mondtam - nézett rám.

- Te nem... - motyogtam halkan és a mellkasomon összefűzve a kezeimet tovább fürkésztem az égboltot.

- Ugyan ki nevezne téged őrültnek?

- Mindenki? - kérdeztem ránézve. - Nem vetted még észre, hogy mindenki kerül?

- Ki mindenki?

- Az udvarban, a városban... Ma reggel is a piacon Sylvie-t szinte körbeállták, engem mindenki nagy ívben elkerült.

- Én ezt nem vettem észre.

- De hiszen ott álltál mellettem - vontam össze a szemöldökömet.

- Pontosan. Én csak téged láttalak, a többi nem érdekelt - mosolyodott el.

Még szerencse, hogy sötét volt, mert valószínűleg olyan árnyalatot vehetett fel az arcom, mint a mellettünk pihenő pipacsok szirma.

- Most zavarba hoztalak?

- Lehet... - mosolyodtam el. - Szerencsére sosem fog kiderülni.

Féloldalasan felkönyökölt és lágy mozdulattal a fülem mögé tűrt egy tincset. Szótlanul nézett közben a szemeimbe, nekem meg olyan hevesen kezdett verni a szívem, hogy azt hittem ott helyben kiszakad a helyéről. Lágy fuvallat haladt át kettőnk között, nyirkos, földes illatot hozva maga után.