In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - epilogue -

     Idegesen járkáltam a szobában. A hatalmas ablakokon beszűrődött a napfény, de ez sem tudta feloldani a görcsöt a gyomromban. Rebekah unottan nézett az ágyon ülve.

– Ha így folytatod, komolyan el fogok szédülni, pedig még nem is ittam.

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzését és továbbra is nyugtalanul járkáltam fel, s alá.

– Nem is kéne ezt csinálnom... hiszen nem rég volt, csak alig...

– Száznegyven éve? – vágott sóhajtva a szavamba a szőkeség.

– Ne gúnyolódj már...

– Izzy csinálj már valamit!

– Mér' ponf' én? – kérdezett vissza az említett egy jókora harapás után az egyik alighanem a legszebb muffinba, amit életemben láttam. A rózsaszín krémet gondosan letörölte bordóra festett szája széléről.

– Azért, mert közülünk te vagy az egyetlen, aki végig ment ezen.

Izzy kelletlenül sóhajtott, megsimogatva gömbölyödő pocakját.

– Az már vagy hat éve volt.

– Attól még megtörtént.

Freya rontott be az ajtón, hosszú, földig érő, napsárga ruháját maga után rángatva. Becsapta az ajtót és felemelt egy díszes, zafír kövekkel kirakott tiarát.

– Kész van! – rikkantott fel diadalittasan.

Én kértem meg rá, hogy a tőrből, amivel Agathe kínzott és kiderült, hogy a nagyanyámé volt, csináltasson egy fejdíszt, hogy emlékeztessen a múltra.

– Köszi, de azt hiszem, mégsem kell. Meggondoltam magam. Erre mégsem vagyok kész. Miért is mondtam igent, a fene egye meg! Még egészen nyugodtan lemondhatom... igen... ezt fogom tenni! - elszántan indultam az ajtó felé, de Rebekah hirtelen megállított.

Lesütött szemekkel álltam előtte. Kinéztem magamnak egy gusztustalanul giccses pontot a vajszínű szőnyegen. Rebekah felemelte a fejemet, hogy a szemembe tudjon nézni.

– Céline! Mély levegő, nyugodj meg!

Tettem, amit mondott és egy hosszú, mély lélegzetvétellel lehunytam a szemeimet, majd újra az ő kék íriszeibe meredtem.

– Nem lesz semmi baj. Attól, hogy a legutóbbi alkalom szó szerint füstbe ment, még nem lesz így újra. Tudom, hogy te is ezt akarod, csak lazítsd el magad. Mindent a kezünkbe vettünk, ezúttal nem érhet semmilyen meglepetés.

Nyugodt hangja, egészen nyugtatólag hatottak rám is. Nagyot sóhajtottam.

– Igazad van... egész életemben erre vártam. Nem fogok megfutamodni.

– Ez a beszéd, kislány! – mosolyodott el.

     A díszes, arany bevonatos ovális tükörhöz kísért, ami a szoba két ablaka között helyezkedett el, és amibe leányként annyiszor végig néztem magamon. Megállt a hátam mögött és a fejem tetejére helyezte a diadémot, ezzel nem csak engem, de a kinézetemet is megkoronázva.

– Gyönyörű vagy! – nézett a szemeimbe a tükrön keresztül és megszorította a vállamat.

Elmosolyodtam és utoljára végig mértem magam. Bár a szívem majd' kiugrott a helyéről, nyugtáztam, hogy legalább a kinézetem miatt nem kell aggódnom. Hófehér ruhám tökéletesen simult rám. Az alját kiemelő sötétkék festék óvatosan kúszott fel egészen a combom közepéig, ahol elhalványult és átadta a helyét az ártatlanság színének. A mellkasomon apró kristályok, virágmintát alkotva folytak egybe. Hajam lazán behullámosítva omlott csupasz vállamra. Mögöttem Bex is egy hasonló királykék ruhát viselt.