In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

II. - the Rise of the Mikaelsons -

     Szipogva hagytam el a padlásteret és próbáltam rendbe hozni az arcvonásaimat, de ahogy leértem és szembe találtam magam Hayleyvel, az arckifejezéséből rájöttem, hogy nem igazán sikerült. Szomorú tekintete szorongatta a torkomat, és ha nem figyelek, újabb könnycseppek buktak volna ki a szememből.

– Beszélhetnénk? – kérdeztem remegő hanggal.

– Persze.

A konyhába vonultunk. Ő azonnal kávé főzésbe kezdett. Figyeltem az alakját, ahogy otthonosan mozgott a barátságos konyhában. A citromsárga falakon vidáman kergetőztek a kintről beszűrődő napsugarak, a konyhaszekrény fehér ajtajai nyikorogva nyitódtak, majd csukódtak, ahogy Hayley csészét és cukrot vett ki belőlük, majd letette elém a kávéval és a tejszínnel együtt. Annyi időt töltöttünk el egymás társaságában, hogy már azt is tudtuk, melyikőnk hogyan issza a kávét. Elmosolyodva húztam magam elé a fekete löttyöt és ízesítettem be. Királykékre mázolt körmeimmel kocogtattam egy darabig a porcelánpoharat magam előtt. A nyitott ablakon fakopáncs hangja kúszott be a kávéillattal telítődött apró kis konyhába. Hayley egy karcolást kapargatott a mahagóni asztalon és másik kezével megtámasztva a homlokát meredt maga elé. Valahogy nyugodt voltam. Bár a torkomat szorongatta a kérdés, amit fel akartam tenni.

– Hayley... – nyögtem magam elé halkan.

Mocsárzöld szemeit rám emelte és kíváncsian méregetett. Hátradőlt a székében, ami egy cseppet megnyekkent alatta.

– Én... csak azt akarom mondani, hogy sajnálom, amiért olyan ellenségesen fogadtam a kapcsolatotokat Elijahval – nem ez volt az első dolog, amit mondani akartam neki, de úgy gondoltam, hogy akár kezdhetném ezzel is.

Megdöbbent arcától pír szökött az orcáimra.

– Ezt most miért mondod?

– Azt hiszem hiba volt, de nem bírtam ki, látnom kellett... – súgtam el a végét és üveges tekintettel kavargattam az érintetlen italt a csészémben.

– Belenéztél az emlékeibe, ugye?

Hezitálva, de bólintottam.

– Céline...

– Tudom... nem feltétlenül erre voltam kíváncsi, csak a Marceles dolog érdekelt, csak aztán megláttalak, ahogy mindent megteszel értük és utána nem bírtam megállni, látnom kellett az ő szemével téged – emeltem rá a tekintetem. A szája belsejét rágta és idegesen dobolt a lábával.

Hosszú percekig nem szólalt meg. Ujjait ütögette az asztallapon. A hűtő zúgó hangja vízesés robajának hatott a fojtogató csendben, még a kint kopácsoló, csivitelő madarak is elhallgattak egy pillanatra.

– Ez így nem jó – súgta maga elé. – Nem neked kellene bocsánatot kérni.

– Most el ne kezd nekem ezt – forgattam meg a szemeimet. – Százhúszezerszer megtetted már. Nem haragszom. Valami miatt a mi kapcsolatunk véget ért és a tiétek elkezdődött.

– Azt is megnézted, hogy téged hogy lát? – fúrta tekintetét az enyémbe.

Nemlegesen megráztam a fejem.

– Azt a részét lezártam magamban.

– Pedig nem kellene.

– Mire akarsz kilyukadni?

Beharapta alsó ajkát, majd az asztalra támaszkodva felkarjaival közelebb hajolt.

– Amikor terhes voltam Hope-val, tettem egy olyan dolgot, amit nem kellett volna. Kiadtam az első szerelme földi maradványait egy boszorkánynak, hogy felszentelje és ezzel együtt megkaparintsa az erejét.