In the name of Love [E. Mikaelson ff] 【BIZONYTALAN IDEIG SZÜNETEL】

I. - prologue -

1880. Május 4. Manosque, Franciaország

     Gyönyörű tavaszi napra ébredtünk a Toussaint házban. Még élvezném is, ha nem tudnám, hogy vendégeink érkeznek és fel kell vennem azt a lélek kipasszírozó fűzőt magamra. Általában adok magamra, hiszen egy valamire való francia báró lánya ezt teszi. Szerettem szép ruhákba járni, de csak akkor, ha valamilyen eseményre mentünk. Amikor itthon vagyok, képtelen vagyok elviselni magamon a fűzőt. Most viszont kénytelen leszek jó darabig itthon is használni, hiszen atyám szállást adott valamiféle ismeretlen nemesi családnak.

     A birtokunk Manosque szívében helyezkedik el. Hatalmas telekkel bíró kastélynak nevezett épületben éltünk, de a kastély szó alatt nem a Versailles-i királyi kastély szintű építményt értek, inkább egy egészen kisebb, takarosabb, de annál díszesebb változatot. Szerettem itt lakni, mind annak ellenére, hogy minden, ami itt látható, színtiszta hazugság. A nagyanyám Salemből emigrált ide pontosan 1789 nyarán. Mindösszesen tizenhét évesen egy táskányi ruhával, miután a családját boszorkányság vádjával perbe fogták. Persze volt is alapja, hiszen azok voltak. Neki sikerült egyedül megszöknie. Itt aztán beházasodott egy tehetős családba és gondoskodott arról is, hogy a lányát, vagyis anyámat is jó helyre házasítsa, így hát Franciaország egyik leggazdagabb bárójának fiához adta hozzá. Igazából úgy láttam, hogy a szüleim tényleg szeretik egymást, szóval nekik bejött ez a dolog, én viszont előre félek, hogy kit szánnak nekem. Hamarosan úgyis fény derül rá, mivel a tizenhetedik születésnapom derekán járok. Ilyen korban már illő lenne kérőket fogadnom, de megeskedtem atyámékat, hogy várjunk a tizennyolcadik születésnapomig ezzel.

     A két szobalányom már javában sürögtek-forogtak körülöttem és szebbnél szebb selyemkelméket aggattak rám, de én érdektelenül figyeltem kifelé a hatalmas ablakomon. Mindaddig, amíg meg nem láttam egy lovashintót a bejárat felé közeledni. Nem mondom, azért izgatott voltam egy kicsit, mindig örülök, ha új emberekkel találkozhatok. Már éppen az utolsó simításokat végezték rajtam, mikor berobbant az ajtómon Sylvie, a húgom.

­– Céline! Te is láttad? Megérkeztek! – hadarta levegő után kapkodva.

– Chéri,* nyugalom – mosolyogtam rá.

– Te nem izgulsz?

– Kicsit – bólintottam, majd a tükör elé léptem és végig néztem magamon. A fűző kiemelte az egyébként is vékony derekamat és a kivágás is lehetővé tette, hogy látszódjanak fiatal, kerek melleim. Nagyot sóhajtottam. Anyám szerint az a legfontosabb, hogy kívánatosak legyünk, minden helyzetben, hiszen ki tudja, mikor toppan be az életünkbe a leendőbeli férjünk.

     Végig simítottam a királykék organza anyagon, ami a szoknyarészét fedte. Felül selyem textillel volt bevonva a ruha és bronz indaminták díszítették. Ejtett vállú hosszú ujjai ugyancsak kék organza anyagból voltak kialakítva. Sötétbarna hajamat begöndörítették és a felét kontyba tűzték. Zafír kövekkel díszített diadémot helyeztek a fejem búbjára. El kellett ismernem még a saját szememmel is, hogy jól néztem ki.

     A húgommal karöltve elkezdtünk a bejárathoz sétálni. Sylvie arcáról le sem lehetett vakarni a vigyort. Szőke haja tökéletesen begöndörítve omlott a vállára, citromsárga ruhája pedig kiemelte napbarnított bőrét.

     Lassan a lépcsőhöz értünk, ami a bejárathoz terelt minket. A tetején mindketten nagyot sóhajtottunk és lesétáltunk a vörös bársony szőnyegen a szüleinkhez. Éppen időben, ugyanis annyi időnk maradt, hogy gyorsan megigazítottuk a ruhánkat, mikor anyánk mellé értünk.

– Csakhogy ideértetek – suttogta rosszallóan, majd nyílt is az ajtó és belépett rajta három férfi és egy fiatal nő. Rögtön megakadt a szemem az egyikükön. Szinte lélegezni is elfelejtettem, ahogy figyeltem a mozdulatait.

– Monsieur Mikaelson! Micsoda megtiszteltetés! – fogott kezet atyám az egyikükkel.

– Szólítson csak Klausnak, ha kérhetem – mosolygott a férfi.

– Hadd mutassam be a feleségemet Madeline-t.

Anyám melléjük libegett és mindegyikőjüknek hagyta, hogy kezet csókolva bemutatkozzanak neki.

– Ők pedig az én gyönyörű lányaim! – mutatott felénk. Sylvie azonnal közelebb lépett bemutatkozni, míg én inkább megvártam, hogy én kerüljek sorra. A szoknyám elejét birizgáltam, míg végül sorra bemutatkoztak nekem is. Utoljára lépett oda hozzám az a férfi, aki felkeltette az érdeklődésemet

– Céline Margaux Juliette Toussaint – mutatkoztam be egy meghajlás kíséretében.

– Enchanté!** – csókolt a kézfejemre. – Elijah Mikaelson – mondta egy félmosoly kíséretében a szemeimbe nézve, mire nekem is mosolyra húzódtak ajkaim, de próbáltam visszatartani, ami igencsak mókás látványt nyújthatott.

– Öhm... Azt hiszem illendő lenne körbe vezetnünk a vendégeinket – mondta mosolyogva atyám, így el is indultunk a házban.

     Atyám Niklaussal ment elől, Anyám Rebekaht szórakoztatta, a húgom pedig Kolt, így mellettem Elijah sétált és nézte a festményeket a falakon. Kezeimet hátul kulcsoltam össze a derekamnál és szótlanul mentünk egymás mellett.

– Csodás idő van kint – szólalt meg egy idő után.

– Van kedve megnézni a kertet? – néztem rá kíváncsian.

– Hát persze! – mosolyodott el.

Egy oldalsó ajtóhoz vezettem és kiléptünk a napsütésbe. Lassan sétáltunk a murvával megszórt úton. Igazából szinte egész végig meg sem szólaltunk, egészen addig, amíg le nem ültünk a szökőkút mellett.

– Lélegzetelállító ez a kert.

– Valóban az ­– mosolyogtam rá.

– Melyik nevét használja, kedves?

– A Céline-t.

– A Juliette szerintem sokkal jobban illik magához.

– Azt a nagymamám után kaptam, bár ezt a nevet sosem használta.

– Mindenesetre gyönyörű név, ahogyan maga is az – hajolt közelebb, mire elpirultam.

– Azt hiszem, vissza kellene mennünk... – rebegtem és felálltam a kőpadról. Lesimítottam hátul a szoknyámat és hátra kulcsolt kezekkel elindultam. Mikor észrevettem, hogy Elijah nem követ, hátra fordultam. – Most akkor nem jön? – mosolyogtam rá, mire ő is felállt és utánam jött.

*chéri - kedves

**enchanté - üdvözlöm