(Kettő) Önmagunk

637 47 6
                                    

Az első levelet Siriustól kapta. Ő és a srácok meglátogatta Sirius unokatestvérét, Andromedát, aki Ted Tonkshoz, egy mugliszületésű varázslóhoz ment feleségül. Miután a Black család kitagadta és a nő befejezte az iskolát, Sirius csak levélben tartotta vele a kapcsolatot, de most végre lehetőség nyílt rá, hogy találkozzanak.

Daisy mosolyogva simított végig a mellékelt fényképen. Sirius éppen szélesen vigyorogva beleintegetett a kamerába, miközben mellette Marlene az alig négy éves Nymphadora Tonksot ringatta. A kislánynak türkizkék volt a haja és mindenáron meg akarta szerezni a Marlene csillogó hajcsatját.

—Hát itt vagy?—Az apja mosolyogva nyitott be a műhelybe és egyből hozzá lépett. Daisy még éppen idejében változtatta láthatatlanná és tette zsebre a levelet meg a fényképet.—Azt hittem, kiélvezed a napsütést.

Marcus Jonathan Harris jóval magasabb és megtermettebb volt lányánál, de az utóbbi időkben, mikor Daisy nem találkozott vele, látványosan megöregedett. Karamellarany haja, amire korábban mindig büszke volt, amit Daisy is megörökölt tőle, mostmár őszülni kezdett. A férfi bőre megfakult, már majdnem a ráncai is kialakultak.

—Miért kerestél?

Daisy felvette a kést és folytatta az ezüstszőlő szemeinek darabolását.

—Maya Lestrange szeretne beszélni veled.

A nő keze ökölbe szorult a kés nyelén és ahelyett, hogy folytatta volna a hozzávaló előkészítését, beledöfte a vágódeszkába a pengét.

—Hogy micsoda?—kérdezte lassan és az apja felé fordult.—Ugye csak rosszul hallottam és nem Maya Lestrange nevét mondtad?

Marcus óvatos pillantást vetett a késre, majd kínosan elmosolyodott és védekezően felemelte a kezét.

—Nem én hívtam ide.

—Az anyám volt?—vonta fel fél szemöldökét Daisy.

—Igen, de igaza van. Együtt fogtok dolgozni, egyszer úgy is ki kell békülnötök. És minél előbb, annál jobb!

Daisy egy tál vízben lemosta ujjairól a ragacsos, ezüstszínű levet, majd kötényébe törölte a kezét és ellépett az apja mellett, hogy megkevergesse az egyik kis üstben lassan fortyogó bájitalt.

—Te ezt nem érted—vetette oda közben.—Maya meg akart ölni.

—Az régen volt.

—Én is meg akartam ölni. Majdnem meg is tettem.

—De mégis mindketten életben vagytok.

—Csak azért, mert a megaláztatás tudatával élnie rosszabb a halálnál!—csattant fel Daisy, szembe fordult az apjával és közben megszüntette az állandó illúzióbűbájt, amivel az arcán lévő sebhelyeket takarta.—Ne süsd le a szemed! Nézz rám! Nézd csak meg jól, mit tett velem a Nesszosz-vére, amit rám locsolt!

Daisy a bal szemére bökött, amibe belefolyt a méreg és így a korábbi aranylóbarna részben fehérré változott.

—Daisy...

—Miért kellene megbocsájtanom neki?—vágott közbe.

—Már bosszút álltál! Felszabdaltad az arcát, a Tiltott Rengeteg közepébe dobtad és elüldözted a Roxfortból. Legyen ennyi elég!

Daisy kihúzta magát és elgondolkozva végignézett az apján.

Marcus mindig is gyengédebb volt a feleségénél, képtelen nagyobb kegyetlenségekre. Megbocsátó és gondoskodó – már akivel szerinte megérte annak lennie. Daisy korábban csodálta ezért és egyfajta ellenállásként tekintett rá, de mostanra rájött, hogy ez csak a gyávaság egy formája. Az apja nem szerette a nyílt konfliktusokat, jóval sunyibb és számítóbb volt, mint az anyja és ha valaki nem hozott hasznot neki, könnyedén eldobta.

Most is nyilván valami előnyt remélt abból, ha Daisy és Maya kibékülnek. Másért esélytelen, hogy vállalta volna ezt a beszélgetést.

És talán Daisynek is érdeke volt, hogy eljátssza, megbocsát Mayának. A Lestrange lány nem volt túl okos, nem okozott gondot az irányítása – az ilyesmi pedig éppen kapóra jön. Az is lehet, hogy Maya tud olyan dolgokat, amik Daisyt érdekelnék.

De nem gondolhatta meg magát ilyen hirtelen.

—Nem akarom látni—jelentette ki hidegen.—Hátat fordított nekem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá és aztán az irigysége olyan vakká tette, hogy képes volt rám támadni. Méghozzá a te mérgeddel, apám.

Marcus levegő után kapott meglepetésében. Egyáltalán nem számított rá, hogy ilyen fordulatot vesz a beszélgetés.

—A recept elérhető mindenki számára, igazán nem én...

—A te üvegedben volt, felismertem—mondta keserűen Daisy.—Mind elárultatok engem.

—Daisy, én... Sejtelmem sem volt, hogy...

Kiélvezte apja kínlódását, ahogy keresi a szavakat.

Daisy kifejezetten elégedett volt magával a mese miatt, amit kitalált. Nem kellett magyarázkodnia, helyette abba a kényelmes helyzetbe került, hogy egy bizonyos határon belül bárkit felelősségre vonhatott azért, hogy nem segített rajta. Hogy magára hagyta.

És az apja, az elismert bájitalszakértő, számára csak még kínosabb volt az egész.

—Hát persze—sóhajtott a nő.—Honnan is tudhattad volna? Hiszen nem találkoztunk.

Marcus döbbenten meredt rá, szinte sértetten, ami miatt ezt felhozta. De nem tudott vitatkozni vele és mivel nem volt gyakorlott oklumentor, Daisy látta benne a bűntudatot és a megbánást.

—Kérlek, Daisy, ne okolj minket ezért! Nem volt más választásunk! Ha nem...

—Hagyd ezt!—intette le Daisy keserűen.—Nem akartam felhánytorgatni a múltat. Talán igazad is van... Nem voltunk önmagunk. Nem volt más választásunk.

Apja megkönnyebbülten felsóhajtott, feszült tartása ellazult. Ez volt a legrosszabb, amit tehetett, legalábbis számára. Leengedte a védelmét. Daisy pontosan ezt akarta elérni.

—Akkor beszélsz Mayával?

—Igen.—Daisy kényszerítette magát, hogy halványan elmosolyodjon.—Végül is azelőtt barátok voltunk.

Marcus helyeslően bólogatott, aztán otthagyta a lányát, hogy felkísérje Mayát. Már nem látta Daisy elégedett mosolyát, sem a színtiszta gyűlöletet a szemében. Nem vette észre, hogy önszántából sétál bele a csapdába.

A kislányt, akire Marcus emlékezett, Maya megölte a Nesszosz-vérével. Daisy Vanessa Harristől pedig, a Vörös Boszorkától, csak egyvalamit kaphattak. Halált.

Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)Where stories live. Discover now