Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Ötvenegy) Felelősség

A virágcserép nagyot csattanva tört szét a teraszon. Daisy remegő kézzel a hátsó ajtó kilincséért nyúlt, de nem érkezett lenyomni, amikor a hányinger legyőzte és kénytelen volt áthajolni a korláton, hogy a küszöb helyett az egyik bokrot tüntesse ki gyomra tartalmával.

Könnyei forrón csorogtak végig az arcán és még akkor is öklendezett, amikor már nem volt mit felköhögnie.

Ez a nap teljes katasztrófa volt. Nem elég, hogy a rendtagoknak csak a halálfalók felét sikerült elfogniuk – annak ellenére is, hogy bódító főzetet itatott mindegyikükkel – , Sirius... Siriusban eltört az, amit mindenképpen meg akart őrizni.

Daisy lerogyott a földre és olyan erősen beleboxolt a terasz színes térköveibe, hogy ujjai hangos reccsenéssel eltörtek, de nem is érezte a fájdalmat. Nem emiatt a semmiség miatt ordított, zokogott és ölelte át a térdét.

Körülötte felemelkedtek és apró porrá robbantak a téglák, a közelben lévő virágok csúfos véget értek és tűz lobbant a nő mellett, hogy eleméssze, ahogy megérdemli, amikor a mágiája önállósította magát.

Siriusnak nem kellett volna ott lennie. Akkor is tudta, amikor a férfi jelentkezett, megpróbálta lebeszélni, de... nem mondhatta, hogy nem engedi oda. Sirius a Rend tagja volt, tisztában volt a veszéllyel és vállalta. Daisynek hiába volt minden ereje, pénze és befolyása, nem tehetett ellene semmit.

A támadás akkor már meg volt tervezve. Nem fújhatta le, nem módosíthatta...

Addig ordított, amíg a torkában elszakadt valami és aztán a falnak vetette a fejét és felnézett az égre.

Túl tiszta volt. Túl fényesen ragyogtak a csillagok és a Hold sápadt arca megvetően, dühösen meredt rá. A viharfelhők mégis jobban illettek volna ahhoz a tragédiához, ami történt.

—Daisy...

Cassius ott guggolt mellette és Daisy nem tudta volna megmondani, mikor jött ki. Bonnie a derekának támasztott csuklóval állt mögötte.

—Mély levegő—parancsolt rá a nő és Daisy reszketve engedelmeskedett.—Megint!

A tűz elhalt és a téglák újra összeszállva visszailleszkedtek eredeti helyükre. Daisy remegő kezeibe temette az arcát.

—Sirius Főbenjáró-átkot használt Fenrir Graybacken—suttogta. Hangja rekedt volt és alig érthető a sok ordítás miatt.—Megtette az első dolgot, amit sosem fog megbocsátani magának a háború után. Meghalt egy halálfaló is és azt hiszi, az ő hibája. Ő mostmár... bűntudattal fog élni miattam egész életében.

—Lassíts már és mondd el az elejéről!—kérte Bonnie és leguggolt mellé.—Nem úgy volt, hogy csapdát állítottál néhány halálfalónak? Elvitted a kábító-főzetedet is, meg minden.

Daisy reszketegen felsóhajtott és lenézett a kezeire. Törött ujjai természetellenes szögben álltak, de nem törődött velük.

—Elhitettem Voldemorttal, hogy valaki megtalálta Hollóháti Diadémját. Az egy... nagyon régi és nagyon értékes ereklye, ő pedig valamiért a megszállottja az ilyesminek. Odaküldött érte egy csapattal, de szóltam a Rendnek, hogy elfoghassák a halálfalókat. Fenrir Grayback is köztük volt, ő volt a legfőbb célpont. Miatta időzítettük pont telihold idejére, merthogy ő vérfarkas—magyarázta a mugli nőnek és szóról szóra kevésbé remegett a hangja. Kár, hogy a könnyei nem apadtak ilyen gyorsasággal.—A gyűlésen Sirius is jelentkezett, pedig biztos voltam benne, hogy inkább Remussal marad...

Hóki, a legöregebb manó Daisy szolgálatában, kilépett az ajtón és egy kis pohárnyi Pótcsont Rapidot nyújtott elé egy tálcán. Daisy kérdés nélkül felhajtotta, Cassius pedig köszönömöt biccentett a manónak. Nyilván ő kérte a bájitalt.