(Húsz) Kimondott és kimondatlan szavak

530 51 14
                                    

Ahogy az lenni szokott, a griffendél-mardekár meccs közeledtével egyre inkább eldurvultak az indulatok a két ház között, ebben az évben azonban mégis más volt egy kicsit, ugyanis Daisy egyáltalán nem foglalkozott a dologgal.

Sirius háromszor került a gyengélkedőre verekedés miatt – igaz, ellenfelei kétszer olyan sokáig maradtak bent, mint ő. Emellett őt, Jamest és Remust pedig több, mint egy hónapnyi büntetőmunkára ítélték kisebb-nagyobb csínyek miatt. A házpontok még azelőtt eltűntek a homokórából, hogy bekerültek volna.

—A mardekárosok megvadultak—sziszegte James a meccs előtti nap reggelén, amikor a nagyteremben ültek. Egy véraláfutás sötétlett a szeme alatt és felrepedt szája még mindig nem gyógyult meg.—Mi a franc bajuk van?

—Örülj neki, hogy nem kenték be a talárodat viszkető-porral, mint szegény Terrynek—csitította Lily.

A griffendél hajtója még mindig vakarózott, pedig az eset legalább egy hete történt. És már vagy százszor kimosta az összes ruháját.

—Nem volt elég nekik az a három hónapnyi büntetőmunka, amit azért kaptak, mert megpróbálták megátkozni a seprűinket?—morogta Peter és ellenséges pillantást vetett a terem túloldalán álló mardekáros asztal felé.

Valójában Holdsáp érdeme volt, hogy a mardekár egész kviddicscsapatát és rajtuk kívül még tizennyolc diákot elkaptak, amikor a seprűk körül szaglásztak. Holdsáp bevetette a prefektusi hatalmát és még azt is majdnem sikerült elérnie, hogy pár napra tiltsák el őket a pályától.

—Daisy miatt lehet—jegyezte meg halkan, óvatosan Lily.—Korábban visszafogta őket vagy belülről, vagy pedig nyíltan. Most egyáltalán nem szól bele és így...

—Vér fog folyni—jegyezte meg fásultan Marlene és nagyot kortyolt a kakaójából, amibe valahogyan sikerült lángnyelv-whiskyt csempésznie úgy, hogy a tanárok nem vették észre.—Remélem, laposra verik őket a gurkók.

—Gondoskodok róla, hogy így legyen—ígérte Sirius.

Még elsütött volna egy béna viccet, amivel jobb kedvre deríti a többieket, de akkor a nagyteremben a csend hulláma söpört végig, aztán szakadozva ugyan, de folytatódtak a beszélgetések. És ez csak egy dolgot jelenthetett.

Daisy megérkezett.

Sirius elhatározta, hogy nem néz fel, de aztán mégis kénytelen volt odapillantania. Nem tudta megállni.

Daisy nem egyedül lépett be a nagyterembe. Néhány fiatalabb diák kísérte, az egyikük egy Rosier volt, a másik talán Barty Kupor, de rajtuk kívül még vagy hatan voltak ott, akiket Sirius nem ismert fel.

Úgy vonultak, mintha övék lenne a kastély. Daisy ment elöl, de nem úgy tűnt, mintha vezetné a csapatot, inkább csak... jelen volt. Az asztaltól Regulus odaintegetett nekik, de Daisy rá sem figyelt oda, csak leült az ajtóhoz legközelebbi üres helyre és rágcsálni kezdett egy szelet üres pirítóst. Étvágytalanul és kényszeredetten.

—Merlinre, mi történt vele?—suttogta Lily elborzadva.

Daisy halottsápadt volt, szeme alatt sötét karikákkal. Fogyott is valamennyit, de a tekintete volt a legrosszabb. Sirius sosem hitte volna, hogy valaha ennyire riadtnak látja majd. A kezei pedig remegtek, ami még feltűnőbb volt így, hogy egyébként természetellenesen mozdulatlan volt.

—Biztos köze van ahhoz, hogy tegnap egész délután nem volt a kastélyban—suttogta Holdsáp.—Nem láttam a Térképen.

—Lehet, hogy a Szobában volt. Az nincs rajta—vetett ellen Ágas, de Remus megrázta a fejét.

—Idén még nem láttam, hogy arra ment volna. A folyosót is elkerüli.

—Egyáltalán minek figyeled őt a Térképen?—mordult fel Sirius és kényszerítette magát, hogy elforduljon. A tányérja még félig tele volt, de teljesen elment az étvágya.—Tudja, hogy nálunk van, nyilván tett intézkedéseket arra, hogy ne látszódjon rajta. Nem megyünk vele semmire.

Holdsáp döbbenten pislogott, aztán vállat vont.

—Gondoltam, hátha... Szóval... Daisy ügyesen hazudik, de reméltem, hogy...

Lily tekintete ellágyult és kedvesen megszorította Remus kezét. Sirius azonban dühösen elfintorodott.

—Amikor a múltkor megpróbáltuk belemagyarázni a kegyetlenségeibe azt, hogy csak hazudik, ide jutottunk—morogta halkan.—Évekig hülyére vett minket és végül eldobott, amikor már kiszórakozta magát.

—Szerinted ez történt?—kérdezte élesen Remus. Még sosem látták olyan hidegnek és dühösnek.

Sirius horkantott és visszafordult a tányérjához, mégha nem is volt étvágya.

—Ne most beszéljük ezt meg!

—Pedig éppen itt lenne végre az ideje! Azt hiszed, csak te vesztetted el őt? Hogy csak neked hiányzik?

Remus nem hátrált meg és ezúttal még James sem mert beleszólni. Sirius megint felnézett.

—Nem most fogjuk ezt megbeszélni—ismételte halkan és fenyegetően.

Holdsáp röviden, élesen felnevetett, szeme sötéten szikrázott. Marlene összerezzent mellette.

—Nézzenek oda, pont olyan dölyfösen beszélsz, mint az ősi, nemes Black ház örököse.

Sirius elsápadt és körmei felsértették a bőrét, olyan erősen szorította ökölbe a kezét. Egész életében azért küzdött, hogy ne olyannak lássák, mint amilyen a családja, most pedig az egyik legjobb barátja közéjük valónak nevezi...

—Holdsáp...—próbálkozott James, de Sirius halk, állatias morgása belé fojtotta a szót.

—Végre valami!—Remus közelebb hajolt az asztal felett.—Most mi lesz, Black? Megátkozol?

Valahol tudta, hogy Holdsáp miért csinálja ezt. Tudta, hogy az utóbbi két hónapban úgy tett, mintha Daisy sosem létezett volna és hogy ez nem egészséges. Tudta, hogy a barátai aggódnak érte és tudta, hogy a vonatállomás óta ez a legőszintébb és legtöbb reakció, amit láttak tőle. Tudta és hálás volt azért, hogy féltik és törődnek vele. Hogy megpróbálják rábírni, mondja ki a dolgokat.

De a dühe erősebb volt.

—Fogd be, Remus!—vágta oda.—Elég volt ebből.

—Szóval megint megfutamodsz?—lökte tovább Remus.

És ezzel a lökéssel Sirius elérte a szakadék szélét. Végre képes volt lenézni.

—Nem futamodok meg! De nincs mit tennem! Daisy döntött, magára égette a Jegyet és bármit is gondolok vagy érzek ezzel kapcsolatban, már egyáltalán nem számít.—Az asztalra csapott és a tányérok megzörrentek, de azért arra odafigyelt, hogy a beszéde ne legyen túl hangos.—Ismerem Daisyt. Vagyis ismertem. Tudom, milyen, amikor hazudik, de erről igazat mondott. És bárhol is volt tegnap, nyilván Voldemortnak csinált valamit és ez engem nem érdekel, nem akarok ezzel foglalkozni! Majd akkor, ha vége az évnek és végre elballagunk. Aurorként.

A kimondott és a kimondatlanul maradt szavak ott lebegtek közöttük. Aurorként. Vagyis, ha hetedévük után találkozik Daisyvel, az Azkabanba küldi. Hagyná, hogy ott rohadjon, mert a Vörös Boszorka ezt érdemli.

De hát ez így igazságos, nemigaz? Mikor legutóbb beszéltek, Daisy azt mondta, hogy ha az iskolán kívül találkoznak, megöli őt.

—Sirius—suttogta könnyes szemmel Lily.—Mindenki megértené, ha nem te akarnád...

—Semmi baj—intette le és elmosolyodott.—Már túlléptem rajta. Ti se emésszétek magatokat!

Azért még egyszer hátrapillantott a válla felett Daisyre és döbbenten vette észre, hogy a nő is őt nézi. De csak egy másodperc volt az egész, aztán Daisy már el is fordította a fejét és nem törődött többet vele.

Mintha Sirius csak képzelte volna a fájdalmat és az aggodalmat a tekintetében. Ahogy biztosan a pillantást is csak képzelte.

Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)Wo Geschichten leben. Entdecke jetzt