Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Hatvannyolc) Csak egy nyúl

Az erdő cseppet sem festett varázslatosan. Nem voltak furcsa gombák, lehetetlenül buja növények, vagy szokatlan alakban növő, esetleg túl öreg fák. Minden pontosan olyan közönséges volt, amilyennek egy közönséges mugli elképzelt volna egy közönséges erdőt Albániában.

Daisy fáradtan sóhajtva rúgott félre egy ágat, és a láncon lógó üvegcsével továbbfordult.

A bájitalban a legerősebb varázslat-érzékelő anyagokat keverte össze, és még bűbájokkal is felerősítette, hogy Hollóháti Helena öreg varázslatának foszladozó nyomai se térhessenek ki előle. Elméletben egyszerű volt a dolog; amint elég közel kerülnek a helyhez, a bájital fehérből lassan vörösre színeződik, mintha egy varázslatos hideg-meleg játék lenne. De hiába teltek már el órák, a folyadék továbbra is fehér maradt, még a leghalványabb rózsaszín sem keveredett bele.

Szeretett volna farkassá változni, és néhány pillanatra elszakadni az életétől. Állatként nem volt benne annyi érzelem, nem aggódott, tervezett, és már néhány perc is üdítő szünet lett volna. De Regulus alig pár méterre volt tőle, és nem akarta a fiú orrára kötni, hogy bejegyzetlen animágus.

—Ez teljesen reménytelen!—fakadt ki Cassius, és széles mozdulattal az őket körülvevő, halkan suhogó erdőre intett.—Itt fogunk megöregedni!

Regulus felpillantott, aztán szó nélkül visszafordult a saját területéhez.

Közte és Cassius között még mindig feszült volt a viszony. Cassius továbbra is ragaszkodott az elvarázsolt maszk viseléséhez, és minden alkalmat megragadott rá, hogy bizalmatlanságának és kétkedésének hangot adjon, de Daisy néha elcsípte, ahogy bizakodó pillantással figyeli Regulust. Bár nem beszéltek róla, Daisy úgy gondolta, hogy éppen a maga módján próbáztatja a fiút.

—Tudom, hogy szívesebben lennél otthon—motyogta Daisy, és meglengette az üvegcséjét az egyik odú előtt. Nem volt benn semmi.—Ezért is mondtam, hogy maradj ott. Esélytelen, hogy ilyen hamar megtaláljuk a Diadémot.

Cassius morcosan karba fonta a kezét.

—És hagyjalak itt vele? Azt már nem.

—Ugye tudod, hogy tökéletesen hallak?—szólt hátra a válla felett Regulus.

Cassius még csak felé sem pillantott.

—Látod? Szörnyű alak.

—Te vagy az, aki még a maszkot sem hajlandó levenni—vágott vissza Regulus, és ravaszul elmosolyodott.—Nem, mintha olyan nehéz lenne kitalálni, ki vagy te.

Cassius segélykérőn Daisyre nézett, de a nő csak vigyorogva vállat vont, és folytatta a keresést.

Fogalma sem volt róla, hogy Regulus csak blöfföl, hogy idegesítse Cassiust, vagy pedig tényleg kitalálta. Valójában nem is számított. Annyira már megbízott a fiúban, hogy ne titkolja el előle társainak kilétét, igaz, nem kereste az alkalmat, hogy beavassa.

—Egyáltalán mit keresel te itt?—kérdezte Cassius. Már feleannyira sem volt ellenséges, mint aznap, amikor a Roxfortban találkoztak.—Nincs valami puccos, elit teadélután, ahol meg kellene jelenned a családoddal?

Regulus olyan lesújtó pillantást vetett rá, amitől Daisy kis híján hangosan felnevetett.

—Éppen lenne. Rettenetesen nagy áldozat a részemről, hogy lemondok azokról az üres csevegésekről. Nem is tudom hogyan fogok holnap felkelni, úgy, hogy nem áll görcsben a nyakam most, hogy nem kell egész nap fennhordanom az orrom. Igazán hiányozni fog...

Daisy felnevetett, és Cassius is mosolygott, de amikor Regulus csillogó szemmel, vigyorogva ránézett, gyorsan komolyságot erőltetett magára.

—Milyen kár, hogy pont most kell egy fontos küldetést teljesítened Voldemortnak.—Daisy megköszörülte a torkát. Egy pillanatra Regulus túlságosan is hasonlított a bátyjára.—Így lemaradsz az egészről.