(Tizenhárom) Dühhé és gyűlöletté

498 47 11
                                    

Daisy és Regulus együtt érkezett az állomásra, Cassius kísérte őket, mint valami testőr, bár ők ketten nélküle is éppen elég fenyegetően festettek. Ruhájuk szurokfekete volt, tekintetük halált ígért.

—Foglalok neked helyet—ajánlotta Regulus halkan. Egyből észrevette a vonat mellett, tőlük nem is olyan messze várakozó bátyját és a többi griffendélest, de nem vesztegetett rájuk egyetlen pillantásnál többet.—Gondolom, te még elintézed ezt...

A nő kifejezéstelen arccal biccentett, pedig szívenütötte a hangsúly, amivel Regulus az utolsó mondatot kiejtette. Szánakozva, megvetően, de mégis mély szomorúsággal. Daisy nem tudta eldönteni, hogy a megvetés és a szánalom neki, vagy a griffendéleseknek szól.

Regulus és Cassius egy-egy kimért biccentéssel köszöntek el, aztán a fiú felnyalábolta a takaros kézipoggyásszá változtatott utazóládát és bátyjára oda sem pillantva az egyik vagonhoz lépett.

—Még nem tudja, hogy megtört a bájital hatása?—kérdezte Cassius a másik Black felé pillantva.

Daisy a szeme sarkából felnézett a férfira. Nem látszott rajta, hogy érdekelné a dolog, de Daisy emlékezett rá, hogy amikor Veritaszérumtól homályos fejjel beállított hozzá az apja bájitalüzletébe, nem igazán hitte a mesét.

—Nem akartam levélben elmondani—felelte Daisy közönyösen.—Látni akartam közben. Látni a felismerést a szemében.

Valójában egyedül azt akarta, hogy Sirius rajta töltse ki a dühét, hogy azonnal kitombolja magát és Daisy vigyázhasson rá közben, hogy a férfi ne csináljon semmi hülyeséget. Már az is nagy dolog volt, hogy Sirius ilyen összeszedetten viselkedett, miután Stylertől megtudta az igazat. Daisy valahol mélyen arra számított, hogy azonnal elrohan hozzá és magyarázatot követel. Ostoba, gyermeki remény volt. Sosem lett volna szabad megengednie magának.

—Te tudod—sóhajtott Cassius és zsebre dugta a kezét.—Megvárjam, amíg felszállsz?

Daisy hitetlenkedve nézett rá, ajkán halvány mosoly játszott.

—Tényleg, Cass? Melyik tettem miatt gondolod, hogy babusgatásra szorulok?

—Amikor megfenyegetted Fletchert, elég gyámoltalannak tűntél—vigyorgott a férfi, aztán tekintete alig észrevehetően ellágyult.—De tényleg, vigyázz magadra! Ha megtudják, hogy ki vagy te...

—Nem tehetnek semmit—vágta rá Daisy, majd búcsút intett Cassiusnak.—Te is legyél óvatos!

—Mindig az vagyok.

Daisy horkantott és megvárta, amíg a férfi elhoppanál, majd megigazította a vállán lógó táska szíját és a griffendélesek felé indult.

Olyan érzése volt, mintha mocsárban gázolna. Léptei lassúak voltak, nehezen emelte a lábát és minél közelebb jutott a barátaihoz, annál inkább szeretett volna elrohanni. Ordítani. Sírni. Leégetni a karjáról Voldemort bélyegét.

De egyiket sem tette meg. Felszegett fejjel közeledett azok felé az emberek felé, akik az életnél is többet jelentettek számára, akik nemsokára az ellenségei lesznek és akikkel megbocsáthatatlan, szörnyűséges dolgot készül tenni.

Daisy gyűlölt hazudni. Ironikus módon kiváló tehetsége volt hozzá, jól forgatta a szavakat, de... A szíve összetört amiatt, amit mondani készült. Persze már nem küldte padlóra az érzés; nem ez volt az egyetlen tett az életében, amire nem volt büszke. Igazából úgy az életére általánosságban egyáltalán nem volt az.

—Daisy!—mosolygott rá Lily kedvesen, amint elég közel ért hozzájuk.

Felé lépett, hogy átölelje, bár már tartózkodóbb volt, mint általában. James arca is óvatos örömöt sugárzott. Még hittek benne...

Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)Opowieści tętniące życiem. Odkryj je teraz