(Hatvankilenc) A garabonciás

599 48 7
                                    

Másodpercek alatt folyt el higgadt magabiztossága. Mintha átszakadt volna egy gát, és a sodrás tovább tágította a rést, tovább gyorsította a dolgot.

Még sosem látott ilyen közelről sárkányt. Az állat hatalmas volt, könnyedén képes lett volna kettéharapni őt, vagy felégetni, ha éppen ahhoz van kedve.

Daisy hátrált egy lépést, és nem az idegen boszorkány rászegeződő pálcáját figyelte, hanem csakis a sárkányt. A gonosz szempárt, ami már nyilván felmérte a gyengeségeit, és készen állt rá, hogy bármelyik pillanatban lecsapjon rá, és megölje.

Vajon tényleg el tudnának hoppanálni azelőtt, hogy a fenevad rájuk veti magát, vagy a tűz eléri őket? Nem is beszélve a boszorkányról, aki nyilván igencsak erős volt, ha már egy ilyen bestiát lovagolt.

Nem kellett volna elhoznia Regulust és Cassiust. Mi lesz így a kisbabával? Mi lesz így Regulus egész életével, ami még előtte állt? Hogy fog így valaha is kibékülni a bátyjával?

—Daisy...—Cassius aggodalmas hangja távoli volt. A férfi kivont pálcával állt mellette, és ahelyett, hogy menekülni próbált volna, harcra készült.—Nem kell kiállnod ellene.

—De igen, kell neki—felelte az idegen boszorkány.

Lustán intett a pálcájával, mire körülöttük mágia áradt szét, és zizegő bogarakként egy gömböt formált. Mostmár ha akartak sem tudtak volna azonnal hoppanálni. Egy ilyen bűbájt megtörni... beletelt volna vagy fél órába, ami bőven elég idő volt egy magyar mennydörgőnek, hogy végezzen velük, varázserő ide vagy oda.

—Mit akarsz tőlem?—kérdezte halkan Daisy.

—Hallottuk, hogy Voldemort ideküldi az egyik talpnyalóját. Pletykálták, hogy pont a legértékesebb bábujáról van szó, hogy pont a Királynőhöz lesz szerencsém... de eddig nem akartam elhinni.—Felszegte a fejét.—A Vörös Boszorka! Téged halálra ítélt a brit Minisztérium, és minden országban elfogatóparancsot adtak ki ellened. Nem semmi!

Regulus sápadt volt, és olyan görcsösen markolta a pálcáját, hogy ujjai belefehéredtek, de ott állt mellette, és dacosan meredt a boszorkányra. Nem mozdult, és harcolt volna, ha szükség van rá. Daisy másik oldalán Cassius az esélyeiket latolgatta, látszott az arcán, hogy a sárkány gyenge pontjait keresi.

—Hagyd őket elmenni!—kérdte Daisy.—Ők nem kellenek neked.

—Ezúttal nem hagylak itt—jelentette ki azonnal Regulus, és magasabbra emelte a pálcáját.

Cassius csak ránézett, kérdés csillogott a szemében. Azt hitte, ez valami terv része, hogy Daisy azt várja tőle, amint a boszorkány elengedi, visszajöjjön, és oldalba támadja az ellenséget... de ez nem így volt.

—Engedd el őket!—kérte Daisy újra, és előrelépett.—Ők egyszerű gyalogok.

Ha egyedül marad, nem fog félni újra belefeledkezni a mágiába. Ha nincs mellette egyetlen szerette sem, nem számít majd, hogy mikor elnyeli az ereje, felismeri-e a barátokat. Meg tudná ölni a sárkányt és a lovasát, mielőtt azok észbe kapnak... De ha Cassius és Regulus abban a pillanatban ott van, ők is velük halnának.

A boszorkány szórakozottan elmosolyodott, és leengedte a pálcáját. A mozdulat közben köpenye szétnyílt, és bőrmellényén felismerhetővé vált a hímzés. Egy barna, fülét hegyező nyúl.

—Oh, Belzebub, de feszültek vagytok. Nem fogok megölni senkit.—Felnevetett, és Daisyre kacsintott.—És a párbajt is későbbre halasztom, ugyanis a Viharlovas Garabonciás-rend vénei elé kell vinnem téged, Daisy Vanessa Harris.

Lassan halvány felismerés ébredt benne a korábban felriasztott nyúl, a hímzés és a boszorkány kapcsán, de már nem sokra ment vele. Eddig azt hitte, egy albán boszorkányba botlott, esetleg egy angol vagy amerikai auror volt olyan ügybuzgó, hogy utána jött ebbe az erdőbe. A sárkányt egyik sem magyarázta volna meg, de legalább volt valami kapaszkodója.

A garabonciások viszont magyarok voltak. Daisy csak annyit tudott róluk, hogy jó sokmindenben eltérnek az angol varázslóktól és technikáktól. Tizenhárom rend volt... vagy talán hét? Tizenkettő?

Daisy nem hagyta, hogy a bizonytalansága meglátszódjon rajta. Felszegte a fejét, és leereszkedően végigmérte a magyar boszorkányt.

—Nem szándékozom találkozni a véneiddel, és ha erőszakkal próbálsz elvinni hozzájuk, te magad sem jutsz majd vissza az országodba.

A sárkány, mintha csak megértette volna a szavakat és a leplezetlen fenyegetést, felmordult, és ingerülten csapott egyet a farkával, de a lovasa leintette.

—Nincs választásod.—Félrebillentette a fejét, és töprengőn végignézett mindhármukon.—De nem kell félned. Nem akarok ártani neked.

—Ezt elég nehéz elhinni, ha közben a sárkányod azon gondolkozik, melyikünket egye meg először—vágott vissza Regulus.

A boszorkány meglepetten felpillantott a sárkányára. Értetlen és kissé sértett arckifejezése miatt Daisy és a két férfi döbbenten összenézett.

—Babó nagyon jólnevelt, és egyébként sem szereti az emberhúst.—A föld felé mutatott.—Le!

A sárkány ránézett, és pont abban a pillanatban, amikor Daisy biztosra vette, hogy mindannyiukat felégeti, lehasalt a földre, és dorombolásra emlékeztető hangot kiadva a boszorkány mellé csúsztatta hatalmas fejét.

Daisyben egy rajz emléke rémlett fel, amit Notio folyosóján látott az egyik régi könyvben. Viharlovas garabonciás és a sárkánya volt a felirat alatta. A könyv szerint ezek a boszorkányok és varázslók, ezek a garabonciások, viharlelkűek voltak. Lényük egyharmadát gyermekkorukban ellopták a tündérek, és a viharokba keverték. A vihar teremtményeibe, a mennydörgő sárkányokba.

Kíváncsisága azonnal újjáéledt, és ha egyedül lett volna, talán azon nyomban beleegyezik, hogy a garabonciással megy, mégha a vesztébe rohan is. Csakhogy nem volt egyedül, és nem volt hajlandó kockáztatni Cassius és Regulus életét csak azért, hogy találkozhasson a viharlovasokkal.

—Ez durva—suttogta Regulus.—Ha ezt Sirius látná...

A garabonciás türelmetlenül előrelépett, mire mindkét férfi pálcája rá szegeződött.

—Na jó, ehhez most nincs kedvem.—Daisyre mutatott.—Kihallgattalak, és bár szó szerint nem mondtad ki, de lefogadom, hogy valójában Voldemort ellen dolgozol. Nem akarlak megölni téged, sem a kis barátaidat, de nem szívesen engedném el őket, amíg a vének nem döntöttek az ügyetekben. Méltóztatnátok felszállni Babóra, vagy zsákként pakoljalak fel titeket? Egyikünknek sem lenne kellemes, de Belzebubra esküszöm, hogy megteszem!

Daisy vágyakozva a sárkányra nézett, aztán Cassiusra pillantott.

—Megértem, ha vissza akarsz menni Bonniehoz, de ez egy nagyszerű lehetőség—suttogta.—Én vele akarok menni.

A férfi elmosolyodott, és leeresztette a pálcáját.

—Én is.—Daisy válla felett átnézve pillantása találkozott Reguluséval.—És a kölyköt se hagyjuk itt.

Daisy kérdőn Regulusra nézett, aki határozottan bólintott.

—Remek!—A garabonciás szemforgatva sóhajtott, aztán összecsapta a tenyerét.—Most, hogy ezen túl vagyunk, végre jutni is fogunk valahová! Szálljatok fel! A nevem, egyébként, Garai Zsófia.

A sárkány pikkelye meleg volt és száraz. Daisy alig tudta visszafogni az izgatott kiáltást, a fülig érő vigyort, amit akkor érzett, mikor az állat kitárta hatalmas szárnyait, és egy ugrással a levegőbe emelkedett.

Regulusnak igaza volt. Sirius oda és vissza lett volna, ha ezt átélheti.

Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)Unde poveștirile trăiesc. Descoperă acum