Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Ötvennégy) Regulus

A fal felragyogott, de egyébként nem történt semmi, és a fény is hamar eltűnt. Daisy mélyet sóhajtva leengedte a kezét.

—Majdnem megvolt, de túl csúszós. Szerintem Helga szándékosan tette ilyenné, hogy senki se piszkálhasson bele.

Cassius nagyot nyújtózkodott, és mégnagyobbat ásított, de aztán megrázta a fejét. Olyan eltökéltséggel lépett közelebb a falhoz, mintha biztos lenne benne, hogy pusztán az akaraterejével meg tudja ragadni a Szükség Szobáját irányító varázslatot.

—Sikerülnie kell—jelentette ki.—Te vagy a kor legerősebb boszorkánya, én meg... szintén erős vagyok. Nem fogadhatom el, hogy egy szoba kifogjon rajtunk!

Daisy halványan elmosolyodott.

A varázslat, amit véghez akartak vinni, bonyolult volt és nehéz. Olyasmi, amivel még senki sem próbálkozott, és még arról sem volt adat, hogy ilyesmi felmerült volna bárkiben.

Cassius helyhez akarta kötni a hoppanáló-bűbájt, egyfajta teleport-kaput akart létrehozni, a volt-nincs szekrényekhez hasonlót, és elméletben az ötlet nem volt kivitelezhetetlen. Az viszont, hogy az első próbálkozásuk a roxforti Szükség Szobájának és Daisy házában egy direkt erre a célra felállított, sehová sem vezető ajtónak az összekötése legyen, túl vakmerő dolog volt.

—Próbáljuk meg még egyszer!

A férfi biccentett, és újra az üres falra szegezte a pálcáját, aminek a hegyéből előtört a tejszerű füst. Ugyan úgy, mint az eddigi harmincnyolc próbálkozásuk mindegyikénél. A varázslat odakúszott a falhoz, és csápokra bomolva újra és újra nekiveselkedett a tégláknak, itt is, ott is megpróbálta előcsalogatni a korábbi bűbájt.

Ez egy nehéz varázslat volt. Hatalmas koncentrációt és önuralmat igényelt, a feljegyzések alapján eddig nem sokan voltak még képesek véghezvinni. Cassius viszont harminckilencedik alkalommal is tökéletesen hajtotta végre, bár már keze remegett, homlokán pedig verejték gyöngyözött.

A fal újra felragyogott, a Szoba ajtaja kirajzolódott a téglák között, és az örvénylő mágia megmutatta magát. Ezúttal jobban kivehető volt, mint eddig valaha.

Daisy felemelte a kezét, és lecsukta a szemét.

Hugrabug Helga varázslata összetett volt, mesteri és öreg. Saját védelmi rendszerrel rendelkezett, és amikor Daisy megpróbálta megragadni, hogy formálni tudja, minduntalan ellenállásba ütközött. A bűbáj sikamlós hallá változva csúszott ki ujjai közül, vagy karmokat növesztett, hogy belemarjon. Ezúttal méhrajként zúdult rá az elméjére, de a nő éppen elégszer kényszerült visszavonulásra. Már kiismerte Helga taktikáit.

Amint a varázslat körbeölelte, megnyitotta az elméjét, beengedte a méhrajt, és az azonnal rátörő, hasogató fejfájással mit sem törődve bezárta őket. A bűbáj megpróbált kitörni, ágyúgolyóként vetődött neki elméje falának, de Daisy keményen tartotta a határt.

—Most jó lesz!—sziszegte összepréselt fogain keresztül, és közelebb lépett.

Látta a varázslatot, az összetett mintát, ami lehetővé tette, hogy a Szoba teljesítse a kívánságokat. Látta, hol kell hozzátoldania, hogy a kívánságok mellett legyen benne egy ajtó, mint egy volt-nincs szekrény.

Az elméjében dühöngő méhraj felzúdult, amikor hozzányúlt a mintához. Ha eddig elviselhetetlenek voltak, most pokoli kínt okozva döfték, ostromolták és kaparták. Mindent elkövettek, hogy megakadályozzák, eltántorítsák, vagy legalább megzavarják... de Daisy nem hagyta magát.

Nehezen ment. A minta vékony szálai ragadtak és nyúltak, az új mágia lassan épült bele a régibe, és minden egyes másodperc két örökkévalóságnak tűnt.