Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Harminchét) Áradat

A hátsókertben magas volt a fű és a bokrok úgy nőttek, ahogy kedvük tartotta. Vadvirágok; apró százszorszépek, sárga pitypangok és más ezer lila, vörös meg halványkék szirmú, pompáztak a karámok között. A borostyán mostanra teljesen beborította a műhely és a raktár oldalát.

A tavasz élettel teli szépségéhez képest a háború múló kellemetlenségnek tűnt csupán, akár egy szúnyogcsípés.

Daisy szerette volna azt hinni, hogy tényleg nem több annál. Hogy a lehető legkevesebb veszteséggel megússzák majd.

A szomorúfűz földet söprő ágai között ült és élvezte, hogy a levelek a legkisebb szellőre is táncra perdülnek körülötte, végigsimítanak az arcán, karján és haján. Ez kötötte a valósághoz.

Daisy lenézett az előtte fekvő vékony ágacskára és kinyújtotta a kezét.

—Wingardium leviosa!

A fadarab megrándult és odébb gurult a földön néhány centit, de egyetlen pillanatra sem emelkedett el a földtől, ahogy kellett volna. Ahogy az utóbbi százhatvannégy próbálkozásnál sem.

—Wingardium leviosa!—ismételte Daisy egy kicsit hangosabban és élesebben, közben pedig tenyerével felfelé intett.

Az ág meg sem mozdult.

—Mintha Cass azt mesélte volna, ezt a bűbájt elsős korotokban tanuljátok.

Bonnie egy széles mosollyal és egy megpakolt tálcával érkezett. Apró szendvicseket meg teát hozott és nagyot nyögve helyezkedett el a földön. A hasa már most akkorára nőtt, hogy Daisy azt is lehetetlennek találta, hogy egyáltalán menni képes, pedig a babát csak júliusra várták. Az ötödik hónap végén járt.

—Minél többet gondolkozok rajta, annál nagyobb felelőtlenségnek tartom.—Daisy mélyet sóhajtott és visszaengedte a kezét az ölébe.—Akár ezzel az egy varázslattal is komoly sérüléseket, akár halált lehet okozni. Vannak olyan gyerekek, akikre nem szívesen bíznék ilyen erőt.

—Fogadok, hogy a legtöbb ember szemében te magad is ilyen gyerek voltál—nevetett Bonnie és Daisy felé nyújtotta a szendvicses tányért.—Vegyél! Egész nap csak... ültél itt.

—Meditáltam.—Daisy elvett egy szendvicset. Sonkás-uborkás volt.

—Ültél.

Daisy elmosolyodott, Bonnie pedig felnevetett és mélázva megsimogatta a hasát.

—Szerinted ő is tud majd varázsolni?—kérdezte.

—Szinte biztosan. Hiszen a nagymúltú és híres Malfoy család leszármazottja!—imitálta Daisy az ömlengő, büszke hangnemet, mire Bonnie mégjobban nevetett.—De komolyan, szerintem nagy varázsló lesz. Vagy boszorkány.

—Cassius pedig minden lépését követni fogja.—Bonnie szeretettel pillantott a ház felé, ahol a férfi volt.—Már tervezgeti, hogy hová fogunk utazni, milyen varázslényeket mutat meg nekünk. Azt mondta, megtanítja varázsolni és kviddicsezni is.

Daisy halványan mosolyogva biccentett és minden erejével igyekezett nem gondolni arra az életre, ami az övé lehetett volna, ha Sirius mellett marad.

—El tudom képzelni...

Bonnie azonnal elkomorodott. Túl jó megfigyelő volt és túl okos; azonnal észrevette a változást Daisy arckifejezésén és tartásán. Talán a hangján is, bár azt a nő azért általában kifogástalanul uralta.

—Bocsáss meg, bolond vagyok, hogy ilyenekről beszélek neked—szabadkozott a mugli nő, de Daisy leintette.

—Csak az számít, hogy boldogok legyetek. Ez az én örömem is—mosolygott és eltökélten visszanézett az ágra.—Amint pedig sikerül újra uralnom a mágiámat, ízekre szaggatom Voldemortot, hogy soha többet ne okozhasson gondot.