Kígyó, farkas és kutya - A Vörös Boszorka (HP fanfiction)

(Hatvan) Fúrók

Cassius Malfoy egy ásítást elnyomva megkeverte a kávéját, és miközben a konyhapultnak támaszkodva a szájához emelte a bögrét, kinézett az ablakon.

Gyönyörű idő volt, ragyogó napsütés és élénk színek, az élet zöldje virított az elülső udvaron. Daisy virágoskertjében a közönséges növénynek látszó ritka bájitalhozzávalók büszkén pompáztak, a fa ágára akasztott fészekfotelben pedig a szomszéd család macskája aludt, miközben alig három méterre tőle rigók bogarásztak a fűben.

Minden tökéletes volt. Minden, kivéve, hogy Regulus Black az előző este szépen tönkretette a terveiket.

A férfi felsóhajtott, és hátrapillantott a nappaliban még mindig békésen alvó Bonniera. A nő halántékán mulatságosan felgöndörödött az egyik tincs, mindig ezt csinálta, és Cassius már találkozásuk pillanatában is imádta. Most is önkénytelenül elmosolyodott, miközben nézte.

Nem hagyhatta, hogy bármi baja essen, neki és a kislánynak.

—Mi történt tegnap este?

Damon Harris a konyhaszekrényekből lebegett elő, és Cassius meglepettségében az egész kávét magára borította, a bögrét pedig majdnem elejtette.

—Merlinre, ilyet ne csinálj!—mordult rá fojtott hangon a szellemre, majd fáradtan megdörzsölte a halántékát.—Mit akarsz?

Damon Harris mogorván összevonta áttetsző szemöldökét.

—Süket vagy, fiam? Mi történt tegnap este? Daisy olyan későn jött haza, ami már inkább korán, és bezárkózott a dolgozószobámba.

Cassius egy halkan elmormolt varázsigével feltakarította a kiömlött kávét a földről és a ruhájáról, aztán nekiállt újabb adagot készíteni.

—Az már az övé. Te halott vagy.

A szellem sértett horkantásával nem törődve tejet, mézet és tejszínhabot rakott a kávéra, ami ettől olyan édes lett, amilyennek szerette. Olyan édes, hogy a legutóbb Daisy egy véletlen korty után émelyítő, sápadt méregnek nevezte.

—Ne pimaszkodj velem, fiú!

Cassius mélyet sóhajtott, és kettőt kortyolt, mielőtt válaszolt volna.

—Lehet, hogy új emberrel bővül a csapatunk. Vagy lehet, hogy lesz egy új sír valamelyik temetőben.—Vállat vont.—Én az utóbbit szeretném, de Daisy fog dönteni.

—Szóval... valaki rájött, hogy ki ő?—érette meg végre Damon. Elkerekedett a szeme.—A Black fiú volt az? Sirius?

—Majdnem. Az öccse.

Damon elégedetlenül fintorgott.

—Kár. Reméltem, hogy Sirius lesz az. De akkor mi lesz? Már így is túl sokan tudják, hogy Styler és Daisy ugyan az. Itt vagy te és a szeretőd, meg az az ügyvéd. Dumbledoret csak azok listájába írhatjuk, akik tudják, hogy Daisy elárulja Voldemortot, és ezzel egyedül van. Mindenki más vagy többet, vagy sokkal kevesebbet tud, de... ez akkor is túl sok száj. Megbízható egyáltalán az a Black gyerek?

Cassius fásultan meredt a szellemre. Nem volt hangulata ehhez a beszélgetéshez, éppen elég volt, hogy Voldemort ráuszította arra a szökött medimágusra, és ma jelentést kellett volna tennie róla, pedig még semmit sem foglalkozott az üggyel.

—Magadat kihagytad—mondta végül.—Te is túl sokat tudsz. Bármiben fogadnék, hogy Daisy szerint az lenne a legjobb, ha senki sem tudna semmit.

—Az lehet, hogy így gondolja, de az még ennél is károsabb lenne.... Mit keres itt az a mugli?