Tiltott gondolat

Prológus

- A holnapi napunkra! – emelte fel poharát Anna, mire mi többiek ugyanígy tettünk és miután koccintottunk megitta mindenki a saját italát.
- Nem szeretnél valami erősebbet inni? – érdeklődött Felipe miközben közelebb hajolt hozzám.
- Most visszautasítom ezt az ajánlatot...holnap tiszta fejjel szeretnék megjelenni az egyetemen. – ráztam a fejemet lemondóan, mire a spanyol srác elhúzta a száját, majd csak magának kitöltött egy újabb kört.
Mivel általában pont hogy túlzásba esek a bárokban töltött estéken, ezért úgy gondoltam, hogy ma legyek én, aki összeszedi a többieket, ha túl sok italt fogyasztanak.
Valójában örülök, hogy a tanulási roham előtt még egyszer, utoljára kiengedjük a gőzt a barátaimmal.
Másrészt pedig nem tudtam volna otthon maradni anélkül, hogy ne rohamozzanak meg a fel-feltörő emlékek.
Két év...
Két év gyötrődés...
Két év szomorúság és kétely...
Ezt adta nekem az elmúlt időszak...bánatot.
Na meg persze néhány sikert is, elvégre Madridban vagyok és a III.Károly Egyetemen hallgatója lettem, ahol üzleti gazdaságtant tanulok.
Gondolom említenem sem kell, hogy errefelé mennyire imádják az emberek a külföldi diákokat.
Eleinte izgultam és rossz érzés fogott el, hogy mi van ha nem tudunk beilleszkedni, de legnagyobb meglepődésünkre több egyetemista újonccal is megismerkedtünk Annával, akikkel jó viszonyt ápoltunk.
És hogy Anna hogy kerül ide?
Fogalma sem volt, hogy mit szeretne kezdeni az életével – ahogy többek között én sem tudtam pontosan - ezért úgy döntöttünk hogy beleugrunk a legmélyebb víz közepébe és megpróbálunk egyedül boldogulni benne.
Mindenképp külföldön szerettünk volna tanulni, ezért a lehető leginkább igyekeztünk a különböző országok egyetemeinek kritériumait teljesíteni, hogy a felvételinkbe szerepelhessen minden apróság.
Spanyolország és Franciaország között gondolkodtunk sokat...legalábbis én.
Anna mindenképpen spanyol egyetemre szeretett volna jönni, én pedig az utolsó pillanatban gondoltam meg magam és adtam egy esélyt Madridnak.
Az itteni életünk Júliusban kezdődött, amikor is beköltöztünk életünk első albérletébe, ami eddig zökkenőmentes. 3 élünk együtt, én, Anna és egy Inés nevű lány, aki jó barátnőnkké vált; már az első pillanattól kezdődően szimpatizáltunk egymással.
- Olyan szar, hogy nem vagy te is művészetis. – motyogta félrészegen Anna, aki Inés vállára dőlt.
- Én már csak ilyen unalmas közgázos vagyok. – vontam vállat.
- Ne aggódj, ennél rosszabb is leszel. – szólt be kartársam, Tristan, akire összehúzott szemekkel néztem, míg a többiek nevetéssel jutalmazták megszólalását. Nem tudom miért, de eme rövid idő alatt, egyedül vele nem tudtam megtalálni a közös hangot, hiába a társaságunk tagja...lehet az az oka, hogy már elsőre is bunkó volt és ez nagyon emlékeztetett valakire.
Ennek a gondolatnak a csíráját pedig mihamarabb kiakartam irtani a fejemből és valószínűleg ezért is nem barátkoztam a férfivel.
- Ne aggódj, nálad rosszabb senki nem lehet. – válaszoltam, majd elfordultam tőle és az egyik nevetéstől hangos asztaltársaság felé vetettem pillantásomat.
- Csak nem balhés szagot érzek? – jelent meg mellettünk Vicente, mire egyből mosolyra húzódott a szám.
- Mi történt, csak nem kipécéztek? – ült le a mellettem lévő szabad helyre és két arc puszival köszöntöttük egymást.
- Mint mindig. – mosolyodtam el halványan, s egy vigasztaló „kitartást" nézéssel illetett.
- Mi elmegyünk táncolni...gyere szépen! – húzta fel magával Anna Felipet, s a srác nevetéssel nyugtázta a lány magabiztosságát.
A többiek is szépen lassan eltávolodtak az asztalunktól, hol Annáék példáját követve mentek táncolni, vagy éppen a billiárdozókhoz csatlakoztak.
- Gondterheltnek tűnsz. – jegyezte meg Vicente.
Milyen jó, hogy eltudom rejteni az emberek elől az érzéseimet...
Vicente átlát a szitán, mióta csak besétáltunk abba a bowling klubba ahol dolgozik, onnantól kezdődően megtaláltuk a közös hangot.
Egy ferde baráti összejövetelen kiöntöttem neki a szívemet, hogy mi az a dolog, ami miatt sosem tudok nyugodt lenni, hogy miért vagyok távolságtartó még a legtöbb barátommal is, hogy miért vagyok olyan, mint akitől kicsit eltávolodott az életkedv.
- Csak izgulok a suli miatt. – próbáltam szerencsétlenül terelni, a srác pedig egy mosollyal reagált.
- Engem nem versz át. Miért nem próbálsz nyitni? Itt a remek alkalom, hogy ismerkedj...látod, ott az a pali, aki nagyon les téged...legalábbis mióta megérkeztem azt látom, hogy le nem veszi rólad a tekintetét. – biccentett oldalra „alig feltűnően".
Válaszul csak megforgattam a szememet és a koktélomba ittam.
Nem vagyok kíváncsi semmilyen új emberre.
Az életem...nos, megvan magának a monoton kedvében.
Az iskola amúgy is lefoglalná a mindennapjaim nagy részét, és amikor már belelendülök a tanulásba szeretnék munkát is vállalni majd.
- Csak egy próbát tegyél.
- Nem fogsz rólam leszállni igaz? – sóhajtottam gondterhelten.
- Nem. – vigyorgott úgy, mintha győzött volna.
- Akkor rábasztál. – mosolyogtam negédesen.
- Mondd csak Hanga...neked kényelmes az, hogy tulajdonképpen az örök magányba sodrod magadat és nem adsz esélyt a boldogságnak, vagy esetleg néhány pillanatnyi örömnek? – komolyodott el, miközben mélyen a szemeimbe nézett.
Vicentével nem igazán szoktam erről a témáról beszélni, ugyanis nem szeretném terhelni őt a problémáimmal...elvégre miért lenne bárkinek is hallgatni a siránkozást?
Csak magamat minősíteném...hogy a saját problémáimmal nem tudok egyedül megküzdeni.
Valószínűleg erre Anna azt mondaná, hogy öntsem ki a szívem, hisz az ember aki képes megmutatni az érzéseit, ő a legerősebbek között szerepel.
Bárcsak azzal a szemlélettel látnám a világot mint ő...de egyszerűen amikor eszembe jut, hogy miért is látom úgy a világot ahogy, minden felépített, pár percnyi mosoly búskomorságba borul.
Mintha ez lenne a bélyegem, amelytől nem tudok szabadulni.
Bár ha úgy nézzük egyáltalán nem akarok szabadulni ettől a bélyegtől...mert ennek a letépése még nagyobb sebet okozna bennem...nem akarok szabadulni az emlékeimtől, azok mutatták meg, hogy milyen is az, ha igazán boldog és szomorú vagyok egyaránt.
Ezek nélkül üres ember lennék...már ha most nem vagyok eléggé olyan, mint akibe csak hányni jár a lélek.
- Még mindig jobb ez, mintha hamis reményekben ringatnám magamat, amikből a végén úgyis pofára esés lenne. – rántottam vállat hanyagul, majd a táncoló tömegre vezettem pillantásomat.
- Csalódás és bánat nélkül nem lehet több évtizednyi létezést életnek nevezni.
- Csakhogy már megéltem a csalódás és bánat legmélyebb pontját is. – suttogtam