Tiltott gondolat

8. Fejezet

- HOGY ÉRTED, HOGY NEM TUDTAD MEGNÉZNI, HOGY VALÓBAN Ő ÁLL-E ELŐTTED? – reagált döbbenten Anna magyarul, amikor a szünetben felhívtam őt.
- Mert nem tudom...nem mertem rá felnézni. Mi van ha ő lett volna? – kerestem a magyarázatot, viszont csak egy nevetséges, még indoknak sem nevezhető mondatot tudtam összehozni. Valljuk be őszintén, a hazudozás nem az én terepem, az érzelmeim eltitkolása pedig pláne nem.
Hiába próbáltam az interjú előtt ridegnek tűnni és bebeszélni Annának, hogy engem Márk bizony Isten, hogy nem fog érdekelni ha meglátom, valahogy mégis majdnem lesokkolódtam, amikor elvették tőlem a feladatlapot.
- Hát én is azt kérdezem, hogy mi van ha ő lett volna, talán elsírtad volna magad? Ugyan már...te bizonygattad itt, hogy milyen kemény vagy és hogy nem fog izgatni, ha Márk és te munkatársak lesztek...erre most itt vagy és még felnézni sem mertél rá. Itt nem te vagy az, akinek kínosan kellene éreznie magát, hanem neki...elvégre előzetes figyelmeztetés nélkül hagyott el, még ráutaló magatartást sem tanúsított. – fejtette ki véleményét.
- Nem tudnék még semlegesen sem viselkedni...elvégre ő Márk...aki egyszer az enyém volt... - suttogtam, pedig tudatában voltam, hogy nincs körülöttem egy ember sem. A „versenytársaim" mind elmentek kávézni, viszont nekem most semmi sem esett volna jól.
- A múltban keresed a vigaszt...mint Mahidevran a Szulejmánban... - gondolkodott el.
- Ja tehát egy vesztes leszek? Értem. – mondtam lehangolóan.
- Ebből azt akartam kihozni, hogy Mahidevran feladta, miután az uralkodó elutasította...de Hürremet is offolta Firuze miatt, mégis leleplezte azt a perzsa kurvát és Szulejmán kezét fogva hunyta örök álomra a szemét a szultána.
- Firuze a valóságban nem létezett. – forgattam a szemeimet.
- De te sem vagy együtt Márkkal...nem értem, hogy miért nem fújod fel a pofádat és mész büszkén elé...lássa, hogy igenis nélküle is eljutottál egy adott szintre.
- Valójában munkanélküli vagyok és anyáék valamint a félretett pénzemből élek. – szóltam bele a motivációs mondatába.
- De lehetsz több Hanga! Ha viszont Márk miatt akarsz meghátrálni, akkor úgy gondolom, hogy meg is érdemled azt, hogy szánalmat érezzünk majd irántad. – váltott komoly hangnemre.
A leginkább azt imádtam Annába, hogy hiába barátnők voltunk, sosem félt attól, hogy esetleg 1-1 véleménye miatt megharagszom rá, én pedig - hiába egynéhány megjegyzése rosszul esett -, magamba nézve tudtam, hogy igaza van és ha megsértődnék azzal csak magamat minősíteném.
- És te mit tennél ha szembe találkoznál vele? – dőltem a falnak.
- Hmm...amiket meséltél a pasiról, valószínűleg úgy tenne, mintha nem ismerne, ez a rosszabb eset lenne, mert akkor tényleg elfelejtett...ha viszont utál, akkor lehet nyomja nagyon a lelkiismeret és még nem tette túl magát rajtad. – miközben adta az „élettanácsokat", hallottam, ahogy a háttérben valamilyen anime intro indult el.
- Ha ő a harmadik főnök, akinek a kiléte titkos, akkor tulajdonképpen hiába utál...kb. minden dolgozóval szemben olyan magatartást tanúsít.
- De te jobban fogod irritálni. Főleg a mostani viselkedéseddel. – tette hozzá „észrevétlenül".
- Idegesítő lennék? – háborodtam fel.
- Nem. Viszont kiforrottabb a személyiséged és már normális igazságérzettel rendelkezel. Ami az exeket kevés esetben érinti jól.
- Te ebben nagyon otthon vagy. – jegyeztem meg szarkasztikusan.
- Van már néhány tapasztalatom. – vágott vissza, majd miután megígértem neki, hogy mindenképpen felhívom az eredményhirdetés után, bontottuk a vonalat.
Már mentem volna vissza az adott irodaszobába, amikor az egyik „vetélytársam" akadályozott meg a bemenetelben.
- Mit szeretnél? – érdeklődtem kérdő tekintettel.
- Hanga...valószínűleg te az adottságaiddal más munkában is megtalálnád a helyedet... - kezdte el, miközben gonosz mosolyra húzta száját.
- Remélem nem gondoltad, hogy ezzel rábeszélsz arra, hogy adjam fel és önként a kezetekbe adjam a „győzelmet". – formáltam idézőjelet az ujjaimmal.
Szánalmas, hogy ilyennel próbálkozik az ember, csak azért, hogy egy munkát megszerezzen.
Még egy nőtől megérteném, ha a versenytársat látja bennem komolyan és megfenyeget...na de egy pasi...most komolyan?
- Meg vagy esetleg szorulva? – tette az ártatlant.
- Állj el az utamból! – szóltam neki szigorúbb hangon.
- Ha szeretnéd adok neked mondjuk ennyit... - vett elő egy köteg pénzt a zakója belső zsebéből.
Ha ezzel arra akar kilyukadni amire gondolok, akkor ha kizárnak sem fogom egy bólintással elintézni.
- De nyilván megvan ennek az ára is amellett, hogy feladod a pozícióért való harcot... esetleg még egynéhány éjszakáért cser... - magyarázta halkabban, mire közbeszóltam:
- Mégis kinek képzelsz engem te utolsó... - lendítettem volna a kezemet egy pofonra – ami bevallom, hogy abban a pillanatban nagyon jól esett volna – amikor a hátam mögül lépéseket hallottam és egy szempillantás ideje alatt az előttem lévő perverz férfit a falnak szorította az ismeretlen a torkánál fogva.
- Eresszen el! Feljelentem, ha nem veszi le rólam a mocskos kezét. – háborodott fel a zaklató, mire az eddig lehajtott fejű „idegen" felnézett a szemeibe.
- Menjen vissza a terembe...Hanga! – mondta a férfi, majd felém fordította egy pillanatra a tekintetét, én pedig ezúttal éltem a lehetőséggel.
Éltem azzal, hogy szembenézzek vele – akár csak egy pillanat erejéig is.
Az eltelt két év minden fájdalmát abban a pillanatban magamban kellett tartanom, hiába váltak a szemeim könnyessé.
Ő volt az...előttem, életnagyságban, két év után a közelemben éreztem Herczeg Márkot.
Éreztem, hogy hiába akarok megmozdulni, a lábaim mégsem engedelmeskedtek nekem.
Rabul ejtett Márk jelenléte...
Abban a pillanatban minden fájdalmamat kiakartam önteni neki, hogy mennyit szenvedtem miatta és hogy mennyire hiányzott a nélküle töltött éjszakákon.
- Menj! – szólt oda nekem még egyszer, viszont magyarul.
- Mi van, tőle elfogadnád a pénzt mi, vagy pénz nélkül is széttennéd neki a lábaidat? Olcsó kurva! – fröcsögte az idegen zaklató, a következő pillanatban pedig egy ököl csattant az arca jobb oldalán.
Az életemet jelentette nekem, akinek bizonyos idő elteltével az egész testemet átadtam volna...
Nyilván nem mondhattam ki a gondolataimat, és mivel nem akartam, hogy fogást találjon rajtam a perverz, ezért megfordultam és az irodába vezető útig meg sem álltam.
Még mindig nehezen hittem el, hogy ő az, hiába is gyanakodtam erre...
Ahogy láttam rajta, ő egy cseppet sem lepődött meg azon, hogy „Helló visszatértem az életedbe...én az exed...akivel fél évig együtt voltál".
Mondjuk mire is számítok?
Miért is maradtam volna neki emlékezetes?
Tény, hogy nem kevés pillanatot éltünk meg ketten, amik örökre belém vésődtek...de ezzel ő is így van?
Vajon emlékszik még arra, amikor először találkoztunk?
Amikor idegesítettük egymást?
Amikor először letegezett..
Amikor megmentett...
Az első csókunkra...?
Az első szavakban kifejtett vallomásokra?
Gondolkodásaim közepéből Diego zökkentett ki, amikor jelezte, hogy ideje befáradni mindegyikőnknek.
Azon tény, hogy egyáltalán nem lepődtem meg, hogy négy ember helyett, csak hárman álltunk ott.
Habár én nem, de mások serény faggatózásba kezdtek, hogy miért nincs itt a harmadik pasi, viszont Diego lerendezte annyival, hogy visszakozott.
Ezzel a többiek is tökéletesen megelégedtek...szerencsére.
Néhány perc múlva betoppant...
Ezek után még inkább félve állok vele szembe...mi van ha azt hiszi, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok?
Ahogy egymással kb. centire pontosan szembe álltunk, jobban feltudtam mérni.
Fekete öltönynadrág-és zakó volt rajta, amely alatt fehér inget véltem felfedezni, megfűszerezve – nyilván – egy fekete nyakkendővel.
Márknak az elmondhatatlanul elegáns oldalát nem sokszor láttam, tekintve, hogy tanáromként ismertem meg, amikor is lezser, iskolai szintű öltözékekben járt...amikor pedig kettesben mentünk 1-1 eseményre, akkor is legtöbb esetben csak inget vett fel – na de hogy azt is milyen ízlésesen tudta viselni...mindig elkápráztatott.
Mivel két évig csak a számomra emlékben maradt képeket tudtam nézegetni, ezért az arcán is változást vettem észre...nem olyan „jaj de férfias lettél"...egyáltalán nem ezt.
Amikor megismertem, már akkor is zavarba ejtően férfias volt...most inkább mintha...még komolyabbá vált volna.
Titokzatosabbá...
Szigorúbbá...
Elbűvölőbbé...
Az arcát kémleltem, viszont nem tudtam semmit leolvasni róla...mintha nem is lepte volna meg, hogy találkozott velem. Mert már valószínűleg nem szeret...
Diego beszéde zökkentett ki a merengésemből azzal, hogy elkezdte mondani mennyire jól is teljesített mindegyikőnk.
- A kamerafelvételeket amik az épületben történt beszélgetéseket rögzítik, hallottuk, hogy mind a hárman rájöttetek, hogy én és Miguel vagyunk azok, akikhez kerülhettek...viszont egy embernek a nevét sosem hallottátok...ami picit biztos megríkat. – nézett Márkra.
- Hadd mutassam be nektek Herczeg Márkot, aki a Decuba vállalat első egységének vezetője, valamint a cég tulajdonosa. – „konferálta" fel.
Cég tulajdonos?
Várjunk...mégis hogy?
Mióta?
Sejtettem, hogy Márk ért az üzlethez és említette is hogy érdekli a közgazdaság, viszont nem tudtam, hogy ezt ő tanulta is.
- A Decuba nem azért híres, mert egyszer csak lett és kész, szerteágazó szektorokat képviselünk, mögötte nem csak egy részmunkaidős állás áll, amit hóbortból végezni lehet. – Márk mindig is értett a célzásokhoz...ha sosem ismertem volna, egyáltalán nem gondolnám hogy rólam van szó.
De ismerem...ismertem a gúnyos oldalát.
- Nekem jutott a nagyszerű megtiszteltetés, hogy megosszam Önökkel, hogy ki is az, aki felvételt nyert. – mondta, majd tartott hatásszünetet.
Tudom, hogy én leszek az...
Hangjából áradó feszültség tudatta velem akaratlanul is, hogy ha az én nevemet mondja ki, akkor nehéz idők jönnek rám...és rá is egyaránt.
- Gratulálok...Hanga! – nézett egyenest szemeimbe, mire megkönnyebbült sóhaj helyett, gondterhes érzés kerített hatalmába.
Félreértés ne essék, kibaszottul örültem a munkának, hogy enyém az állás.
Annak viszont kevésbé, hogy Márk bármikor fogást találhat rajtam.
- Hibátlan megoldást nyújtottál mind a gépi és papíralapú feladatokban is. Figyelemreméltó! – szólalt meg Diego is, aki kb. izgatottabb volt a hír hallatán, mint én.
A fiúk őszintének tűnő mosollyal gratuláltak nekem, majd miután ők elmentek én ott maradtam a három „oroszlán" között.
- És akkor most fogjuk közösen a szerződés feltételeit megbeszélni? – szólaltam meg néhány pillanatnyi csend után.
Bevallom, elég kínosan kezdtem el magam érezni.
Elvégre két idegennel, plusz az exbarátommal voltam egy helyiségben és valami halvány megérzésből, de sejtettem, hogy a háta közepére sem kíván, nemhogy beszélgetésre.
Nem voltam naiv, tudtam, hogyha választási lehetősége lett volna, akkor már az „előválogatások" során sem engedett volna át.
A tapasztalatom hiányában fogást is találhatott volna rajtam, viszont ahogy elnéztem, a legtöbb itt dolgozót egyáltalán nem tudnám magázni, tekintve, hogy elég fiatalosak.
Bár lehet, hogy csak a spanyol levegő teszi ezt velük...
- Mivel Márk mentorálása alatt leszel és tulajdonosi része van, ezért a szerződés feltételeit vele fogod megbeszélni. Mi az elbírálás és eredményhirdetés során voltunk kötelesek itt lenni...bár remélem, hogy ezt a túlóra díjat is busásan megfogod fizetni. – morogta a nő az utolsó mondatrészt Márkra pillantva.
Hmm...szimpatikusnak tűnik...
Egyébként tényleg az volt...erős copfban hordta gesztenyebarna haját, fehér ceruzaszoknyája és rózsaszín blúza pedig nyugodtságot sugalltak.
- Mintha a havonta kiadott elszámolásnál nem látnád a túlóradíjat. – forgatta szemeit Márk unottan. A nő viszont ezt figyelmen kívül hagyta és elém lépett.
- Igazából én végig neked szurkoltam...a nevem Lucrecia. – nyújtotta a kezét barátságosan.
- Mint az Eliteből? – fogadtam el felvonva szemöldökömet, mire felnevetett.
- Rosszabb. – kacsintott rám, amelyre kénytelen voltam elengedni egy halvány mosolyt.
- Tudod...jó tanácsként szeretném neked adni, hogy vedd komolyan ezt az egészet. – hajolt közel hozzám, hogy kizárólag én halljak minden szót.
- Azt szeretném. – néztem rá kérdőn.
- Ne szeresd, hanem akard! A bírálat előtti megbeszélésen 2:1 arányban nyertél esélyt arra, hogy megmutasd a tudásodat...Márk ellened szavazott és ahogy az eddigi munkavállalóinál, úgy nagy az esély, hogy talál nálad valamit, ami miatt kidobhat. – magyarázta.
Már megtette egyszer, másodjára vajon rosszabb lesz?
Nagyon humoros vagy Hanga, de ezek szerint utál téged a férfi...remek.
Dehogy remek, mindjárt elsírom magam, amiért a semmiért utált meg.
- De ha motiváltan és hibátlanul végzed a munkát, akkor nem lesz sok kedve kirúgni. – tette hozzá.
- Hogyhogy ennyire jól ismered? – gondolkodtam.
Ha azt a választ fogja mondani, amire gondolok, akkor menten elájulok...
- Gyerekkorunk óta barátok vagyunk, igaz az utóbbi években eltávolodtunk, mert ő elment Magyarországra, hogy tanár lehessen. Ott elvileg összejött valami lánnyal, akivel szakítottak.
Az viszont tény, hogy sok nő epekedik érte...de eléggé elvont. – rántott vállat.
- Te is? – érdeklődtem, majd a szemem sarkából Márkra pillantottam, aki ekkor már az asztal mögötti székben ült.
- Én másért epekedek. – mutatta fel jegygyűrűjét mosolyogva.
Mintha egynéhány kő leesett volna a szívemről.
- Na, elég a csajos csevejből! – szólt Lucreciára Diego, majd mindketten egy „szorítunk" vigyorgással ott hagytak a teremben.
Ahol kettesben leszek Herczeg Márkkal.
Csendbe burkolózott az egész helyiség és éreztem, ahogy feszültség telíti be a légkört.
Két éve akkor láttam őt először...és némán álltam, mert nem jött ki egy hang sem a torkomon.
Izzadtam és elmondhatatlanul ideges voltam...mintha minden lélegzetvételem és szívdobbanásom maxra feltekert hangfalakon hallatszódott volna.
- Ellened voltam a döntésnél. – váltott át magyarra és nézett ridegen szemeimbe.
Igen. Én is tudom és Üdvözöllek két év után!
- Te írtad az emaileket éjjel. – követtem váltását és álltam tekintetét.