Tiltott gondolat

1. Fejezet

Eléggé feszült volt a hangulatom reggel, teljesen új közegbe fogok belecsöppenni, egy – mondhatni – teljesen idegen országba.
Bár az elmúlt időben Anna és én, Inés segítségével próbáltuk minél inkább megismerni a várost és a szükséges útvonalakat a memóriánkba rögzíteni.
Elismerem, hogy volt olyan, amikor Annával eltévedtünk és segítséget kellett kérnünk, hogy mi merre van.
Ilyen szempontból otthonosan mozogtunk az információkérésben, ugyanis az angol mellett – igaz elég rögös úton – de mindkettőnknek meglett a spanyol középfokú nyelvvizsgája is.
- Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz a felhozatal. – gondolkodott el magyar barátnőm.
- Szerintem ebben a szettben, már első nap megakarnak majd hívni egy italra...az ágyukba. – kommentálta Inés, mire egyetértően bólintottam.
- Azért ennyire nem csíptem ki magam. – jelezte Anna, hogy túlzásnak véli véleményünket.
- A kevesebb néha több. – vágtam rá.
- Amúgy nem ártana elindulnunk, basszus nem is néztem az órát. – morgolódott Inés, mire felkaptuk a táskáinkat és elhagytuk az albérletünket.
Egész úton csendben voltam és a gondolataimba mélyedtem. Tény, hogy itt mindenkinek egyénre szabott órarendje van és valószínűleg senkivel nem lesz két órám egyszerre...viszont így hogy fogok barátokat szerezni?
Nem igazán vagyok társasági ember azóta...
Amikor Ő elment, teljesen elvesztettem az akkori önmagamat és tudom magamról, hogy azóta sem jöttem teljesen rendbe.
Azóta sem tudok könnyek nélkül kibírni egy éjszakát, amikor az álmaimból felriadok, amiért megjelent benne.
Az egészben a legrosszabb az, hogy álmaimban mindig azt látom, hogy boldog...nélkülem.
Boldog lett amiatt, amiért ott hagyott és amiért levett egy terhet a válláról.
Örülnöm kellene, hogy legalább az álmaim azt sugallják, hogy lépjek túl rajta, mert neki így jobb az élete.
Egyszerűen nem tudok emiatt fellélegezni.
Valószínűleg egy önző libának gondolna mindenki, ha ezt tudná rólam...
Míra azzal vigasztalt a szakítás után, hogy az első társsal és az igazival a legfájdalmasabb az elválás, az elsővel azért mert valami egészen új oldalát ismered meg a fájdalomnak, az igazival pedig azért mert sosem fognak elmúlni azok a kérdések, hogy „mi lett volna, ha másként csinálom a dolgokat?".
Mi van akkor, ha számomra az első és az igazi is ugyanaz az ember?
Fogok valaha olyan elsöprő szerelmet érezni újra, mint Márkkal?
Mit tettél velem...?
Összetörtél, a szívembe gázolva elhagytál...és én ezek ellenére is tudom, hogy nélküled sosem lehetek igazán, önfeledten boldog.
- Felé járnak a gondolataid? – fordult felém Anna sokat sejtő tekintettel.
Elmondtam neki, hogy Márkkal együtt voltam, mert éreztem, hogy ő nem fog elítélni, hogy nem fog csak azért másként vélekedni az eseményekről, mert Márk a tanárom volt.
- Nem akarok rajta gondolkodni, de mégsem akarom elfelejteni őt. – suttogtam.
- Talán a sors úgy akarja, hogy ne is felejtsd el. – mondatára felkaptam a fejemet, s kérdőn néztem rá, viszont ő Inés felé fordult, aki az egyik ismerősével beszélgetett.
- Nem hiszek a sorsban a történtek után. – váltottam át magyarra, Anna pedig hátra pillantott rám és így szólt:
- Elég csalfa tud pedig lenni. – szólalt meg ő is az anyanyelvünkön, majd félbe maradt ez a téma, mivel Inés megnyomta a leszálló gombot és elhagytuk a buszt.
A megállótól kb. 10 percre található az egyetem, így mivel még időben voltunk, ráérősen sétáltunk, miközben beszélgettünk.
- Ilyen nagy lesz a forgalom minden nap? – érdeklődött Anna látva, hogy tömegnyomor van az utcákon.
- Első nap még mindenki bejön a kíváncsiság miatt. – kacagott Inés.
- Megnyugtat a tudat, hogy nem fogunk a földön ülni a termekben. – gondolkodtam el.
- Magyarországon ez a helyzet? – vonta fel a szemöldökét spanyol barátnőnk, mire egy „ahány ház annyi szokás" pillantást vetettünk rá.
A következő pillanatban egy férfi hangot hallottunk tőlünk nem messze átkozódni, majd tekintete felénk vándorolt.
- Elnézést, tudnátok segíteni? – jött oda hozzánk, miközben angolul szólalt meg. Bár ha nem beszélt volna, talán akkor is rájöttem volna, hogy tuti nem spanyol. Fehér bőre, kék szemei és szőkésbarna haja volt...mint a filmekben a herceg kinézete.
- Attól függ, hogy miben kéred azt? – viccelődött Anna.
- Nem kapcsoltam le a lámpát az autómon és az akkumulátor átmenetileg megadta magát. Spanyolul nem igazán tudok beszélni és reméltem, hogy ti tudtok angolul. – hadarta idegesen.
- Megkérhetünk pár erre jövő srácot, hogy segítsen...én maximum a gázt és a kuplungot tudnám időben a helyén kezelni. – magyaráztam arra gondolva, hogy nem vagyunk olyan erőben, hogy egy több mázsás autót eltoljunk.
Igaz van jogosítványom és láttam is hogy hogyan kell egy aksi problémás autót kezelni, de még nem volt alkalmam az ilyenekben segédkezni.
Anna közben leszólított néhány fiút, akik kérdés nélkül az autó mögé álltak és várták, hogy a férfi adja a jelzést.
- Köszönöm neked és a barátnődnek is. – hálálkodott már nyugodtabb arckifejezéssel.
- Nincs mit és többet ne hagyd rajta a világítást. – próbáltam visszatartani a mosolyomat, de a férfi arcáról leolvastam, hogy ez nem igazán jött össze.
- Post itet ragasztok a kormányra majd. – mosolyodott el halványan.
- Lehet tényleg tanácsos, ha feledékeny vagy. – viszonoztam az apró gesztust, majd intettünk egymásnak, beszállt az autóba és kitette a karját jelezve, hogy a fiúk kezdhetik a tolást.
Pár méteren keresztül tolták az autót, majd kisebb gázt is adva neki az ismeretlen elhajtott az autóval, miközben a karjával intett a srácoknak is.
- Nem bántam volna, ha még egy kis ideig nem indult volna el. – gondolkodott Inés.
- Te beindítottad volna, gondolom. – váltott át spanyolra Anna.
- Utána meg a kocsit is. – kacsintott rá a lány, mire mindannyian felnevettünk és az előbbi eseményeket kivesézve folytattuk utunkat.
- Nem kérdezted meg, hogy mi a neve? – reménykedett Inés.
- Bocsi. – húztam el a számat.
- Bár most már tudjuk, hogy a britekre buksz a leginkább. – mosolygott perverzen Anna.
- Fogalmazzunk úgy, hogy az ő közelükben megértem, hogy az időjárás miért nedves sokszor. – harapta be a száját.
- Ne légy szajha! – hallottuk meg Tristan hangját, aki a hátunk mögött jött a hanyagul fogott, vállán lógó táskával.
- Neked meg legyen saját életed! – vágta rá a lány.
Miközben ők tovább marakodtak megérkeztünk az egyetemhez.
- Elfogok tévedni. – jelentettem be, mire a két lány egy amolyan „ne aggódj, mi is" pillantást vetettek rám. Ebből a szempontból rossz, hogy mindhárman más irányt választottunk, míg én üzleti gazdaságtant, addig Anna művészetet, Inés pedig számítástechnikát.
- Nincs olyan szerencsénk. – forgatta szemeit Tristan.
- Fogd már be! – morogtam, majd elbúcsúztam mindegyikőjüktől és az információ pulthoz mentem, ahol a kihelyezett lapokon megkerestem, hogy hányadik emeleten és melyik teremben lesz órám.
Mivel olyannyira nagy tömeg volt a folyosókon így kb.10 perc után végre megtaláltam azt a termet, ahova mennem kellett.
Amikor benéztem már alig volt néhány hely, azok is inkább szétszórtan.
Mit ne mondjak...amikor megláttam, hogy a legtöbb ember már belekezdett a „szerezzünk barátokat" projektbe, néhány pillanatra elfogott a magány.
- Semmi baj Hanga, ez nem egy osztály. Velük lehet, hogy csak ez az egy órád lesz közös, nem kell aggódni, ha nem szerzed meg a szimpátiájukat. – próbáltam nyugtatni magamat.
Helyet foglaltam körülbelül a 7.sorban és míg vártam, hogy a professzor bejöjjön, ránéztem a közösségi oldalakra és a beérkező üzenetekre.
Anya és Míra egyetlen napot sem hagynak ki, hogy ne hívnának fel és mivel időeltolódás nincs a két ország között, ezért már reggel írtak, hogy amint végzek, hívjam fel őket.
Eléggé nehezen fogadták el, hogy nem csak hogy nem Magyarországon, de még csak nem is a szomszédos országokba megyek tovább tanulni.
Mivel Míra még mindig együtt van Márk bátyjával, Kristóffal, ezért megfordult a fejében, hogy azért jövök ide tanulni, hogy újra visszaszerezzem Őt.
Annak az esélye, hogy egy olyan nagyvárosban, mint Madrid találkozok Herczeg Márkkal annyi, mint 0.
Ennek ellenére minden nap eszembe jut, hogy milyen lehet most...
Miután szakított velem minden közösségi oldalról eltűnt...akkor azt hittem, hogy letiltott, viszont más fiókokból keresve sem találtam meg őt.
A telefonszáma nem élt, amikor megpróbáltam hívni őt...a kínlódásomat látva Míra annyit könnyített a helyzetemen, hogy elmondta, Márk lecserélte a számát és ő is Kristóftól tudja ezt az infót.
Azóta pedig a közös, családi eseményeket egyedül Márk az, aki nem jelen meg sosem.
Elég szánalmas, hogy a családja előtt én mindig a legnormálisabb formámat nyújtom, ő pedig eljönni sem képes még a bátyja miatt sem.
- Gyerekes vagy, ha azt hiszed, hogy miattad nem jön el. Egyszerűen várt rá egy jobb élet, egy esély, amivel valószínűleg bárki élt volna. – gondolatsoromból az zökkentett ki, hogy a mellettem lévő üres helyre ledobtak néhány könyvet.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak annyira siettem, hogy ilyenkor nem nézek semmit. – nevetett zavartan a mellém leülő lány.
- Semmi baj, előfordul bárkivel. – mosolyogtam rá bátorítóan.
- Amúgy Soraya Arrubal vagyok, gondolom nem kell megemlíteni hogy elsőéves. – gondolkodott el kacagva, majd miután én is bemutatkoztam tovább folytattuk a beszélgetést, míg meg nem érkezett a professzor.
[...]
- Nem is volt olyan vészes ez. – gondolkodott el Soraya, amikor véget ért az első óra, mire egyetértően bólintottam.
- Járni fogsz valamire itt az egyetem? – érdeklődött.
- Mármint mire gondolsz? – vontam össze a szemöldökömet zavartan, miközben kivonultunk a teremből.
- Tudoood, ilyen szakkörökre. Vagy dolgozni fogsz majd?
- Igazából inkább a munka világa vonz, de köszönöm az ajánlást. – mosolyogtam, majd elővettem a telefonomat, amin láttam, hogy Anna írt, hogy találkozzunk.
- Nehéz fejszébe vágod a fejszét..tudod a munkáltatók nagyon mennek a „stabil munkaerőre". – mutatott idézőjelet.
- Errefelé is? – jegyeztem meg gúnyosan.
- Ne is mondd...3 munkahelyen mondták azt, hogy mivel nemrég szabadultam a suliból és párkapcsolatom is már régóta van, ezért nem számítok stabilnak, mivel bármikor elköltözhetek máshova vagy elmehetek szülni.
- Magyarországon ugyanez. Amikor tanultam a szakmát volt egy könyvelő irodát vezető tanárom és elég feltűnően csak a fiú osztálytársakkal szimpatizált. Aztán év vége felé kiderült, hogy nőt soha nem venne fel. – forgattam szemeimet.
Mivel Sorayának üzent a barátja, hogy az egyik társalgói részbe találkozzanak, ezért félbemaradt a beszélgetésünk és próbáltam kimatekozni, hogy Anna mire gondolt azzal, hogy
„Találkozzunk a pázsiton"...mégis az egyetem melyik oldalán lévő pázsitján?
Minden mindegy alapon az egyetem bejáratát körbevevő részre mentem, ahol a fűre leterített pokrócon ülve megláttam rózsaszín hajú barátnőmet, aki integetett felém.
- Máskor kérlek, pontosabban adj részleteket. – mondtam köszönésként és leültem mellé.
- Az most lényegtelen, olyan hírt mondok, hogy lesírsz. – váltott át magyarra.
- Nem hiszem, hogy pontosan ez a jelző a megfelelő. – gondolkodtam el, mire csak legyintett.
- Tudod a srác, akinek segítettünk reggel...valószínűleg egyetemista. – avatott be a titokba amitől „lesírtam" szerinte.
- Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy ez nekem miért lenne érdekes?
- Ugyan már, ne mondd, hogy nem volt helyes. – nyaggatott.
- Nem azt mondom, hogy nem volt helyes, de nem keltette fel a figyelmemet. – mondtam, miközben elővettem a vizemet.
- Uhum, csak úgy vigyorogtál mikor vele beszéltél, mint a vadalma.
- Mert vicces volt az, hogy rajta hagyta a világítást a kocsin...pedig a legtöbb esetben hangjelzéssel figyelmeztet az autó, hogy kapcsolják le a világítást. – adtam a logikus magyarázatot.
- Mit szólnál hozzá, ha újra összefutnál vele? – érdeklődött.
- Mit szólhatnék? Ahj Anna...túl sokat beleképzelsz egy normális kommunikációba.
Már válaszolt volna, amikor hozzánk csapódott Inés és Tristan is és a lány elkezdte mesélni az első egyetemi órával kapcsolatos élményeit.
- Inés! – jött oda hozzánk egy srác.
Halvány gőzünk sem volt róla, hogy ki ő, de úgy látszott, hogy nem zavarja ez a tény.
- Van kedvetek eljönni este egy kisebb összejövetelre? – érdeklődött.
- Még megbeszéljük a lányokkal, de gondolom itt lesz a koleszba, ugye? – válaszolt a lány.
- Igen, elküldöm üzenetben a ház címét és ha úgy gondoljátok gyertek el. – kacsintott rá a srác, majd intett nekünk és elment.
- Csak nem valami dugópajti régebbről? – ragadt le a témánál Anna.
- Egyszer kavartunk, de nem történt semmi komoly. Azóta pedig köszönünk, ha látjuk egymást. – rántott vállat Inés érdektelenül.
- És ha azért hívott el minket, hogy többet reméljen tőled? – gondolkodott el, s Inés furán rá nézett.
- Egész nap a „mi van ha?" kérdésekkel és elméletekkel van elfoglalva. – legyintettem célozva ezzel arra, hogy okosabb, hogyha Annára hagyja az ilyen kérdéseket.
- Nincs semmi fantáziátok. – morgolódott a lány.
- Ez nem fantázia kérdése, egyszerűen kislányos gondolataid vannak. – szólt bele a beszélgetésbe Tristan.
- Neked meg önálló gondolataid nincsenek, tuskó. – fordult el tőle Anna.
Ezután Inés felállt a helyéről, majd a táskáját a vállára véve így szólt:
- Nekem mennem kell. Sűrűn állítottam össze a mai napom órarendjét, így még 4 órán meg kell jelennem ma. – magyarázta, miközben intett és otthagyott minket.
- Kamuzik. – feküdt le a plédre Tristan.
- Örülök, hogy ennyire otthon érzed magad. – forgatta szemeit Anna, a következő pillanatban pedig megcsörrent a telefonja és elvonult.
- Miért hazudna? – kíváncsiskodtam, amikor ketten maradtunk a fiúval.
- Megnéztem az órarendjét mikor nem látta.
- Ezzel kicsit belemászol a személyes terébe, nem gondolod?
- Ha lenne személyes tere még meg is gondoltam volna a tettemet. – jegyezte meg gúnyosan.
- Bunkó. – forgattam szemeimet.
- Menj el valamelyik kisebb forgalmú mosdó előtt...fognak érni meglepetések.
- Inés felnőtt nő...ha számára az ilyesfajta élvezet elég, akkor elég. – rántottam vállat.
Nem hiszem, hogy bele kellene szólnom abba, hogy mit csinál a lány. Nyilván, hogyha látnám rajta, hogy negatív irányba halad az élete, akkor figyelmeztetném őt erre, viszont ha jól meg van, akkor miért kellene elrontanom a szórakozását?
Ő legalább el tud vonatkoztatni attól – még ha ilyen áron is – hogy a sötét gondolataival kelljen törődnie.
Bár egyetlen cselekedettel eltudnám érni én is ezt az állapotot.