Tiltott gondolat

5. Fejezet

Az állásinterjút követő nap reggelén Míra ébresztett – már hajnalban! – és morogva vettem fel az éjjeli szekrényemen lévő telefonomat.
- Örülök, hogy ennyire korán kelő vagy. – ásítottam a „köszönő szavaim" elhangzása után.
- Már talpon vagyok 4 óta, gondoltam felhívlak amíg mosogatok. – mondta igyekezve, miközben hallottam a tányérok csörömpölését.
Sosem fogom megérteni, hogy hogyan képes valaki magától felkelni csupán néhány óra alvás után.
Nem igazán vagyok az a típus, aki 3-4 óra alatt kitudja pihenni az egész hetes fáradalmakat.
Mondhatni az alvás a megoldás mindenre.
- Talán valami izgalmas esemény lesz, hogy így pörögsz? – kérdeztem, miközben félig már visszaaludtam.
- Kristófhoz ebédelni jönnek a spanyol barátai és készítem a kajákat. Emiatt ma kihagyom az egyetemet is. – avatott be.
Én mondom náluk is folyik az élet a maga medrében.
Míra és Herczeg Kristóf már több mint 2,5 éve együtt vannak és amikor a két éves fordulójuk napja eljött a férfi feltette neki a kérdést, hogy volna-e kedve hozzá költözni.
Nővérem először vonakodott, mivel – bevallása alapján – félt, hogy esetleg egymásra unnának, viszont miután megtörtént az összeköltözés még kevesebb időt tudtak együtt tölteni, mint amennyit alapjában együtt lógtak.
Ennek ellenére harmonikusnak látom a kapcsolatukat külső szemlélődőként és bevallom, annak is örülök, hogy az én és a Márk közt történtek miatt az ő viszonyuknak nem esett bántódása.
Mivel a gondolataim – és az álmosság is – elnémított, ezért a nő hangosabb „HANGA" megszólalása ébresztett fel valamivel jobban.
- Kezded felvenni a házi asszony feelinget. – morogtam, mialatt még mindig csukva volt a szemem és a telefon a mellkasomon kb. az államnak támasztva foglalt helyet.
- Már csak egy év és hivatalosan is felvenném. – jelentette ki büszkén. Már csak 1 éve van hátra a főiskolából és valószínűleg már alig várja, hogy letudja ezt is.
- Nem tudom, hogy melyikünk élete lenne nyomorúságosabb. – gondolkodtam hangosan.
- Valószínűleg a tiéd...amúgy meg nem is értem a panaszkodásodat...világvárosban vagy, és csak úgy hemzsegnek körülötted a lehetőségek és a férfiak.
- Meglepő, hogy most nem egy kalap alá vetted a lehetőséget és a férfiakat. Különben is igyekszem élni a lehetőségekkel, beadtam a jelentkezésemet az egyik céghez, nyilván kemény lesz az egyetem mellett dolgozni is, de szeretem a kihívásokat. – magyaráztam, miközben realizálódott bennem, hogy teljesen kiment az álom a szememből.
Remek, 6 óra van és fogalmam sincs, hogy mit fogok csinálni még másfél óra hosszán át.
- És hívtak már interjúra?
- Igen, tegnap voltam és azt mondták, hogy esélyesnek látnak. Bár nem fűzök sok reményt, hogy felvesznek, de elvileg legkésőbb holnap kapok értesítőt emailben, hogy visszahívnak-e vagy sem. – hadartam el a lehető legrövidebben a történést.
Miután sok sikert kívánt az állás elnyeréséhez még beszéltünk néhány mondatot, majd az elköszönés után bontottuk a vonalat.
[...]
Éppen a nyugtató cappucinomat ittam és néztem közben a Facebook hírfolyamát, amikor a telefonom képernyőjén megjelent Luke neve és telefonszáma.
- Szia! Valami baj történt? – szóltam bele érdeklődve.
Legtöbb alkalommal az ismerősökkel és barátokkal Messengeren beszélünk – mivel ingyen van – és sokkal kényelmesebben érzem magam, így furának tituláltam azt, hogy Luke telefonon keresett.
- Szia! Ami azt illeti igen, feltudnál jönni hozzám, kérlek? – szólt bele egyből zavart hangon.
- De mi történt? Rosszul vagy? – aggodalmaskodtam, miközben kimentem a lakásból.
- Neem, vagyis még nem. – nem igazán tudtam mire vélni ezt, mire pedig visszakérdezhettem volna lerakta a telefont.
Miközben azon gondolkodtam, hogy mi történhetett a férfivel, felértem arra az emeletre ahol él és az albérlete felé vettem az irányt.
- Luke! – szólaltam meg hangosan, amikor beértem a lakásába és bezártam magam mögött a bejárati ajtót.
- Konyha! – szólalt meg, majd amikor a konyhai részhez értem megláttam ahogy a férfi ruhája teljesen fehér pöttyös lett szinte mindenhol.
- Öhm... - próbáltam komoly arcot vágni, viszont látva Luke elesettségét akaratomon kívül is kitört belőlem a nevetés.
- Mi történt? – kacagtam még mindig. Valójában nem kellett elmesélnie, mert a „tetthely" nyomaiból kiindulva, Luke valamilyen gyors édességet – arra tippelek hogy palacsintát – akart sütni és amikor a hozzávalókat összeakarta keverni a kézi mixerrel, akkor kicsit a cucc mindenfelé szétdobálta az alapanyagokat.
- Szerintem te azt pontosan tudod. – morogta, miközben megforgatta a szemeit.
Odamentem a konyhapulthoz, majd a tálban maradt alapanyagok „eredményét" megkóstoltam.
- Hmm...nem rossz. Picit több cukor kellene bele, de ezt mondom úgy, hogy édesszájú vagyok." – véleményeztem, miközben még mindig magamban kacagtam szegény srácon.
- Nagyon köszönöm, hogy elismered a sütési tudásomat, de egy hét volt, mire pontosan kimértem a hozzávalókat. – morogta, miközben durcásan megfordult és a szobájába ment – gondolom egy csere póló és nadrág megkeresése érdekében.
Mivel úgy voltam vele, hogy segítek neki picit rendet tenni, ezért egy vizes ronggyal letörölgettem a konyhapultot és elmostam azt az apró maradékot, amiből már úgy gondoltam, hogy kettő sem lenne palacsinta, max. három keksz.
Amikor Luke visszatért a konyhába megegyeztünk, hogy segítek neki készíteni egy adag palacsintát anélkül, hogy csatatérré változtatná a konyhát.
A sütésnél jártunk már, amikor Anna felhívott, hogy amúgy hova tűntem a lakásból, mire elmeséltem neki, hogy Luke nem valami ügyes a sütésben és segítettem neki elkészíteni egy adag palacsintát.
- Nehogy a pulton kössetek ki, én azt mondom. – tette hozzá mellékesen, amikor már majdnem letettem a telefont.
Nem is ő lenne, de komolyan.
- Néhány darabot vigyél Inésnek és Annának is, egyedül úgysem fogom tudni megenni mindet. – ajánlotta fel halvány mosollyal.
- Gondolom szeretnéd, ha nem csak te kapnál étel mérgezést. – húztam az agyát, mire egy szemforgatással nyugtázta megszólalásomat.
- Magyar mentalitás. – morogta, s miközben próbáltam visszafogni nevetésemet megfordítottam a palacsintát a serpenyőben.
[...]
Amikor visszaértem a lakásunkba Anna vigyorogva fogadott, kezemben a tányér palacsintával.
- Nocsak, volt időtök látom. Mondd, hogy kakaós is van közötte! – vetette rá magát barátnőm a desszertre.
- Úgy csinálsz, mintha mi nem tudnánk sosem sütni és már három hete kívánnád. – forgattam szemeimet.
- Egyrészt, nem csak ezt szoktam kívánni. Másrészt pedig...más kajája mindig finomabb, mint amit saját magunk készítünk. – mondta, miközben ette az egyik kakaós palacsintát.
- Ebben mondjuk egyet tudok érteni. – mosolyogtam, amikor eszembe jutott az, hogy anyának a konyhai kreálmányait mindig is imádtam. Hiába volt némelyiknek fura kinézete, mégis mindig degeszre ettem magam mindenből.
- Látom az elhízás felé tartasz. – szólalt meg a hátam mögül a férfi hang.
- Te mióta vagy itt? – fordultam hátra, miközben közelebb jött hozzánk.
- Feljöttem, hogy lássam milyen szánalmasak vagytok még mai is. – tette le magát az egyik székre Tristian.
- Legalább izgalmas életünk van. – motyogta Anna vigyorogva, teli szájjal, mire a férfi fintorgott egyet.
- Izgalmas életetek lesz, azért mert meghívlak titeket mozizni. – jelentette be.
- Miért tennéd ezt? – húztam össze szemöldökömet.
- Mert kijött egy új film és kíváncsi vagyok rá, elvileg fantasy, de kíváncsi leszek mennyire is lesz az, vámpíros. – gondolkodott el.
- Lehet, hogy annyira lesz fantasy, mint amennyire a 365 nap vígjáték. – nevetett Inés, amikor kijött a mosdóból.
- Akkor gyűlöltelek meg, amikor azt megnézetted velem. – szólta le őt Tristan.
- Az első részét adtam. – jegyezte meg Anna.
- Az még valamelyest nézhető is volt, de a második rész úgy kezdődött, hogy azt mondja a nő, hogy nincs rajtam bugyi...most komolyan, ilyen bátor egyik nő sincs.
- Vagy csak te nem futottál össze bevállalósabbakkal. – szóltam be a férfinek.
- Ezzel magadat is leszóltad. – vetette rám művigyorát, mire megforgattam szemeimet.
Lebeszéltük, hogy míg Tristan beír a csoportunkba, hogy a többiek is jöjjenek a közeli mozihoz, addig Anna és Inés elkezdett készülődni, én pedig felhívtam Lukeot, hogy lenne-e kedve jönni.
- Van kedved eljönni velünk moziba? – tettem fel köszönés után a kérdést.
- Oh, nagyon kedvesek vagytok, hogy gondoltatok rám, viszont már elígérkeztem és így nem szeretnék kavarodást. – magyarázta és hallatszott a hangján, hogy kicsit tényleg szívén viselte azt, hogy vissza kellett utasítania a meghívást.
- Semmi baj, megértjük. – nyugtattam meg, majd még beszéltünk néhány szót és leraktam.
Hmm...nem tudom, hogy lány van-e a dologban, vagy csak esetleg nagyon titkolta, hogy nem szeretne velünk jönni.
Ha lány lenne a képben, akkor azt elmondta volna, nem?
- Nos, a brit jön? – érdeklődött Tristian.
- Nem, már van programja. – rántottam vállat szájat húzva.
- Velünk is eljöhetett volna, hozta volna a társát. – jött ki a fürdőből szájában a fogkefével, Anna.
- Minek mosol fogat? Úgysem fogsz senkinek a szájában lenni. – vonta össze szemöldökét a férfi.
- Ellentétben veled, én nem a csókolózástól függően mosok fogat. – szólt neki a lány, majd visszament a fürdőbe.
- Tuti nővel lesz. – gondolkodtam hangosan.
- És ez miért fura neked? – vetette fel a kérdést Tristian.
Végül is ez a kérdés teljesen jogos volt. Miért is érdekelne az, hogyha Luke nővel van?
Elvégre neki is van élete, csak hogy is mondjam...azt hittem, hogy vagyunk olyan jóban, hogy legalább a viselkedéséből láthatom, hogy melyik pillanatban van felpörögve egy esemény miatt és melyikben nem.
Hanga, őszintén...ezt csak Márk viselkedéséből tudtad megállapítani.
- Mindegy. – legyintettem, majd bementem a szobámba és kiválasztottam egy farmert és egy felsőt, amit gyorsan magamra rángattam.
Már készültem volna a fürdőbe menni, amikor megláttam, hogy a lányok durcásan ülnek a kanapén és nézik a telefonjukat.
- Történt valami?
- Tristian elment...azt mondta, hogy közbe jött neki valami és a filmet majd este nézzük meg. – morogta Inés.
- Kár volt ezért ennyire gyorsan készülődni. – tárta szét karjait Anna.
- Mit szólnátok, ha addig lemennénk vásárolni? Úgyis tömve vannak ilyenkor a boltok, mire Tristian visszaér, mi is végzünk. – vetettem fel az ötletet, a lányok pedig rábólintottak.
Miután gyorsan még a fürdőben elvégeztem az indulás előtti rutinomat, felvettem a táskámat és a telefonomat, majd a közeli bevásárlóközpont felé vettük az irányt és az oda tartó úton megbeszéltük, hogy ki mit vesz.
A gondolatmenetemben egyáltalán nem tévedtem, mivel teli volt minden részleg a hatalmas helységben.
- Innen tényleg estére fogunk csak kijutni. Lehet hajnalban kellett volna jönni. – fordult hozzám Anna, miután látta, hogy Inést elragadta a tömeg.
- Ugyan, letudjuk és megyünk a moziba. – mondtam mosolyogva, majd Annával is elváltak útjaink.
Mivel többnyire olyan cuccokat kellett vennem, amelynek a polcai közel vannak egymáshoz és nem kell az üzlet egyik végéről a másikba sétálnom, ezért hamar a kosaramba tettem a legtöbb háztartásba tartozó dolgot.
Bár erre nagyon rászóltam...
- Jellemző, hogy a gyümölcs és a fagyasztói ételek nem egymás közelében vannak. – morogtam, majd elindultam a nagy embertömegen keresztül, sűrű bocsánat kérések közepette az üzlet végére.
Igazából azon izgultam a legjobban, hogy egy kisgyereket nehogy eltapossak, vagy a térdemmel fejbe verjek.
Emlékszem, hogy Líviával amikor jártunk moziba és cukrászdába mindig láttunk gyerekeket, akik futkározás közben elestek. Bármilyen rossz és bunkó szokás is volt, nem tudtunk magunkon uralkodni és mindig a tenyerünkbe temetett arccal próbáltuk eltitkolni a nevetésünket.
Nem tehettünk róla, annyira vicces volt, ahogy a gyerekek felnéztek és tágra nyílt szemmel körbe pislogtak, hogy mi a helyzet, de vagy nem fájt nekik az esés, vagy nem mertek sírni.
Miközben az emlék miatt elmosolyodtam, odaértem a fagyasztókhoz és nézegettem, hogy melyik részen vannak a csípős fasírtok, amiket annyira szeretünk mind a hárman.
Amikor megtaláltam és láttam, hogy már csak 2 csomaggal van belőle, gyorsan eltoltam balra a kis ajtót, se Istent, se eget nem nézve.
Egy pillanatra megakadt az ajtó, ami miatt még nem értem el, így még egyszer megtoltam és amikor a szemem sarkából észre vettem, hogy mibe akadt meg gyorsan hátráltam.
- ÚRISTEN, SAJNÁLOM! Figyelmetlen voltam és... – húztam vissza az ajtót, amikor láttam, hogy egy öltönyös férfi kezére toltam azt.
- Semmi. – morogta nagyon halkan, miközben nem engedte, hogy a szabadkozást befejezzem.
- Várjon! – szóltam utána, ugyanis amikor teljesen felé szenteltem a tekintetemet, már csak az öltöny takarta hátát láttam.
- Nem is te lennél Hanga! – morogtam magamba, majd inkább kivettem gyorsan a két csomag fasírtot, hogy azokkal a kosaramban ócsároljam magam.
- Hogy lehettél ennyire hülye, most úgy komolyan? Tuti azt hiszi a pasas, hogy valami őrült vagy. Szerencsétlennek szerencse, hogy nem szedted le a kezét. – pánikoltam be, annak ellenére, hogy tudtam, hogy nem ütöttem olyan erősen a tolóajtót annyira neki, hogy az nagy fájdalmat okozott volna.
UGYE?!!?
Szégyenteljesen vonultam vissza a pénztárnál álló hosszú sorba és kissé kilestem, hogy esetleg nincs-e előttem az általam bántalmazott férfi.
Komolyan, egy szerencsétlenség vagyok.
Mindegyik sorra átnéztem, viszont nem láttam egyetlen öltönyös fickót sem, ezért hátrapillantottam – cseppet sem feltűnően – viszont nem volt a láthatáron sem.
Amikor végre kiértem a bevásárlóközpont elé láttam, hogy Inés és Anna már egy fagyit fogyasztva várnak 1-1 nagy táskával.
- Jó sokáig voltál. – jegyezte meg Inés.
- Rátoltam a tolóajtót egy férfi kezére és most furdal a lelkiismeret, hogy nem tudtam tőle normálisan bocsánatot kérni. – öntöttem ki a lelkemet.
- Áh, ne foglalkozz vele, én majdnem megrúgtam egy kisgyerek állát, mert azt hittem, hogy beleléptem valamibe és hátra lendítettem a lábam. – rántott vállat Anna.
- Csak egy kisgyereket bántalmaztál majdnem. – nevetett Inés.
- De nem szándékosan. Amúgy helyes volt a csávó? – pillantott rám magyar barátnőm.
- Nem láttam, mert annyit mondott, hogy „Semmi" és egyből hátat is fordított a bunkó. – forgattam szemeimet.
- Végül is megvárhatta volna, míg elmondod neki egy könyvbe, hogy mennyire sajnálod. – kacagtak mindketten és végiggondolva ebből a szempontból a történetet én is megértettem, hogy miért hagyott ott egyből.
Tehát a férfi is tudta, hogy csak kínosabbá tettem volna még inkább a szerencsétlen találkozást. Remek kilátások.
Amikor hazaértünk már Tristian az ajtó előtt állt és várt ránk.
- Majdnem tudtok pontosak lenni. – szólt „köszönésképp".
- Te kérlek hallgass el, egy szó nélkül ott hagytál minket. – háborodott fel Anna, miközben Inés kinyitotta az ajtót és bementünk.
- Mondtam, hogy dolgom volt. Különben is, este hangulatosabb mozizni. – forgatta szemeit a férfi.
- Akkor sincs megbocsátva. Amúgy majdnem lerúgtam egy kisgyereket, Hanga pedig rátolta egy férfi kezére a fagyasztó tolóajtaját. – árulkodott egyből, majd kezdte kipakolni a táskákból a cuccokat.
- Csak te lehetsz ekkora szerencsétlen. – pillantott rám Tristian.
- Bocsánatot kértem, de nem várta meg míg befejezem. – durcáztam.
- A helyében én sem vártam volna meg...még kínosabb lett volna ott állni és hallgatni téged...bár az most is kínos. – gondolkodott el, mire felmutattam a középső ujjamat.
[...]
Amikor végeztünk minden holmi elszortírozásával már a 8 órát ütötte az óra, így elindultunk a moziba.
- A többiek már ott lesznek? – érdeklődtem a férfitől.
- Igen, bár remélem Fürtöske nem tud olvasni és nem jön.
- Ne legyél már ilyen...Soraya a barátunk.
- Nekem nem. – makacskodott és úgy voltam vele, hogy inkább ráhagyom ezt a témát.
Szerencsére ilyenkor már nem annyira nagy a forgalom, amiből kifolyólag hamar a mozihoz értünk, ahol viszont elég nagy volt a sor.
Lehet nem kellett volna elkiabálni, hogy nincs nagy forgalom...
- Gratulálok okos, most miattad ennyit kell várni...megöllek, ha nem lesz jegy. – morogta Anna.
- Mindenki a romantikus filmre és az akció filmre megy, mi meg a horrorra. – érvelt Tristian.
- Nem akarok beleszólni, de ha nagy visszhangja van a filmnek, akkor tök mindegy milyen kategóriájú. – szólaltam fel.
- Akkor is lesz jegyünk. – erősködött a férfi.
A sor egyre inkább fogyott, mivel a legtöbben – mint mi is – csapatba verődve érkeztünk.
- Szerintem háromszor hatvan ember akar majd minket leütni, amiért előre jöttünk. – érkeztek meg a hiányzó tagjai is a csapatunknak.
- Már azt hittem itt hagytok velük. – nézett Tristian a srácokra.
- Minket is utálsz. – nevetett Felipe.
Már csak néhány percet kellett várni, amikor végre sorra kerültünk és Tristian kikérte a jegyeket.
- Az úgy nem oké, ha mindent te állsz...mondjátok mit kértek és mi meg álljuk a kaját és az innivalót. – nézett körbe Vicente és Felipe.
- Milyen lovagias barátaink vannak. – motyogta nekem Soraya, mire felnevettem, majd leadtunk mindannyian a rendelésünket.
- Lukeot hol hagytátok? – érdeklődött a lány.
- Elvileg programja van és azért nem jött. – húztam el a számat, mire bólintott.
Mialatt vártuk, hogy a fiúk kihozzák a kaját nézegettem, ahogy az emberek a szűk, LED szalaggal díszített folyosón mennek az adott mozitermek felé.
A következő pillanatban megláttam egy ismerősnek tűnő alakot, az egyik ajtó mellett.
Felálltam a fotelből, amiben addig helyet foglaltam és miközben néhány embernek szabály szerint véletlenül neki ütköztem, odaértem az addigra már nekem háttal állóhoz.
- Majd kikérem. – mondta egy másik embernek, majd megfordult úgy, hogy pont belém botlott.
- Te? – néztem rá meglepetten.