Tiltott gondolat

24. Fejezet

- Az egyetlen személy, akinek megakarok felelni, az saját magam vagyok. – suttogtam, majd néhány lépést hátráltam.
A hirtelen jött közelsége, és közvetlen bókja miatt elbizonytalanodtam.
Tény, hogy megannyi dicséretet kaptam a rajtam végbemenő változások miatt, viszont egyik sem érintett meg.
Rá kellett jönnöm, hogy nem a bók miatt nem voltam elájulva, hanem azért nem...mert nem a megfelelő személytől hallottam.
Az, hogy Márk dicsért összezavart; jó és rossz szempontból is.
Miről beszélek? Hisz itt nincs jó szempont.
Minden szálat érintve rossz...egyrészt még mindig zavarba jövök tőle, ami miatt tudom, hogy nem közönséges számomra, másrészt pedig hinni szeretnék neki...annyira vágyom a közelségére.
De a szomorú valóság, hogy tudom, okkal tartunk ott, ahol...és hiába vágyom rá, egyszerűen félek kockára tenni újra a lelki nyugodalmamat.
Na nem mintha nyugodt lenne a lelkem, mióta újra Márkkal dolgozom...
- Ne lepődj meg, ha elkezdenek közeledni hozzád. – mondta rezzenéstelen arccal.
- Nem azért jöttem ide, hogy partnert keressek magamnak. Megvagyok egyedül is. – húztam ki magam.
Az ablak felé vezette tekintetét, majd egy halovány mosolyt láttam megjelenni szája sarkában.
- Jó szórakozást! – nézett vissza szemeimbe, majd elhaladt mellettem és helyet foglalt a kis kerek asztalnál, ahol nemrég a pezsgőt kortyolgattuk.
Szó nélkül hagytam „jókívánságát", majd lementem a hallba.
Az egyik fotelben ültem a lehető legnyugodtabban, amikor meghallottam az emeletről lefelé jövet Lucreciát.
- Elmondtam már elég sokszor, hogy hagyj békén! – kiabált felfelé.
- Tiszta ribancnak öltöztél, nehogy már így jelenj meg a kollégák előtt.
- A kollégák meg is baszhatják magukat. Sőt, ha kell a szemükbe is mondom ezt. – fordult meg kolleganőm a lépcsőnél.
- Lucrecia... - figyelmeztette Diego.
- Nekem te ne Lucreciazzál! Nem vagy senkim, hogy megmondd mit tegyek és mit nem. – ahhoz képest, hogy elég higgadtan kezelték egymást, mégis tapintani lehetett a feszültséget köztük.
- Mennyire örülök, hogy én nem kerülök ilyen helyzetekbe... - vagy aggódnom kellene?
Márk sosem mondta meg, hogy hogyan öltözködjek.
Érdeklődni érdeklődött, de sosem tett rám negatív megjegyzést.
Fogalmam sincs, hogy vagy annyira magabiztos volt, hogy tudta, csak érte epedezem, vagy bízott bennem olyan szinten, hogy tudja, még csak rá sem néznék senkire sem.
Miközben néhány pillanatra elkalandoztak a gondolataim, Lucrecia odaért hozzám és fejével az alagsorban lévő helyiség felé biccentett.
Felálltam a fotelből és lépteim megtétele közben azon gondolkodtam, hogy Lucreciához képest eléggé visszafogottan öltöztem...ő pedig önmagához szokatlan módon kirittyentette magát. Egyébként van egy olyan erős megérzésem, hogy valójában nem idegesítő személyként gondol Diegora, hanem valami egészen másként.
Szép is, ha látszik, hogy valaki törődik az emberrel...
A helyiséget lila és kék fények borították, miközben elénk tárult a tánctér és mögötte a bárpult, ami előtt bárszékek foglaltak helyet.
- Ugye tudod, hogy nincs elfelejtve a benzinkutas téma? – érdeklődött, amikor helyet foglalt az egyik széken.
- Én inkább a tárgytalan szót használnám rá. – morogtam.
Nem szerettem volna, hogyha „múltbéli hibaként" tekint rám, elvégre tudom saját magamról is, hogy nem tettem semmi olyat, ami kifogásolható lenne.
Az egyetlen hiba, amit talán a számlámra lehetne írni, az volt, hogy túlságosan is szerettem Márkot...de még mennyire...
A következő pillanatban odajött hozzánk egy kb. velünk egykorúnak tűnő srác és miután elmondtuk, hogy mit kérünk egy halvány mosoly mutatása után otthagyott minket.
- Elég komoly sebet ejthettél Márkon. – jegyezte meg halkan.
- Nem tettem semmi olyat, amit bánnék. Az ő döntése volt, hogy külön folytassuk. – az, hogy újra beszélnem kellett róla ismételten fájó ponton talált.
- És...milyen érzés most újra vele lenni nap, mint nap?
- Mintha minden nap arra lennék ítélve, hogy hason szúrjanak és túléljem. Egy kis részemnek mindig fáj...és mindig fájni is fog.
- Tehát most játszod a sebét nyalogató oroszlánt? – vonta össze szemöldökét.
- Te kérdezted, hogy milyen érzés. – értetlenkedtem.
- Azt hittem azt mondod, hogy „Pff, le se szarom", nem pedig hogy „Jaj mennyire fáj".– rántott vállat.
Néha úgy érzem, hogy egy kis skizofrénia van Lucreciában.
Az egyik pillanatban még játssza a gyenge, megértő nőt, utána pedig a független, feministát.
Nem tudok kiigazodni rajta, nem csodálkozom, hogy Diegonak sem megy.
- Nem könnyű elfelejteni a történteket úgy, hogy a nap felében az ő arcát kell néznem. – forgattam szemeimet.
- Alapból sem akarnád elfelejteni. – nézett rám halvány mosollyal.
- Miért gondolod ezt?
- Amikor Márk visszatért Madridba egészen más oldalát ismertem meg, mint amit a Magyarországra utazás előtt láttam. Eléggé magába volt fordulva...mintha gyászolna.
Az elején beszélgetni sem szeretett volna sosem és a mai napig sem annyira beszédes, viszont fejlődik. Gondolhattam volna, hogy a te jelenléted van rá más hatással. – illetett sejtelmes pillantással.
Kis idő múlva meghallottam a bejárat felől a hangoskodást és ezt a témát melléksávra tettük.
Jobb volt nekem is, és mindenki másnak is.
Tudtam, hogy Márk valószínűleg nem fog lejönni, hanem a cég ügyeivel fog ügyeskedni egész éjjel, és ebből a szempontból valamilyen szinten sajnáltam és lelkiismeret furdalásom is volt amiatt, hogy amíg mi itt szórakozunk, addig ő a kis lazulós napon/éjszakán is dolgozik.
- Tomas! – integetett Lucrecia valahova a tömegbe, onnan pedig egy ismeretlen ismerős lépegetett elő.
- Lifthez rohanó! – üdvözöltem, amikor felismertem, hogy az állásinterjú napján neki tartottam meg a liftet.
- Lifttartó! – mosolyodott el, majd leült a nő melletti székre.
Míg ők ketten beszélgetésbe elegyedtek, addig én kikértem még egy italt és miközben magam elé nézve csak néhányszor kortyolgattam bele, egyre jobban hiányérzetem támadt.
De nem, nem mehetek fel.
Túl egyértelmű lenne, nem csak a többieknek, de Márknak is.
Nem fogok újra az lenni, aki minden pillanatában csak másoknak akar megfelelni és igyekezni, hogy mindenki jó véleménnyel legyen róla.
Az órámra néztem, ami 8:17-et mutatott...nagyon korai idő...túlságosan korai.
Igyekeztem elvonatkoztatni a gondolataimat Márkról, viszont nem igazán jártam sikerrel.
A tény, hogy fent van a közös szobánkban, túlságosan lefoglalt.
- Hanga, jössz táncolni? – érdeklődött Lucrecia, viszont én halvány mosoly kíséretében megráztam nemlegesen a fejemet, ő pedig – mint kiderült a neve – Tomassal ment ropni a parkettre.
Szinte mindenki táncolt és beszélgetett...egy magába forduló picsának tűnhettem, hogy egyedül, magamba mélyedve üldögéltem, viszont próbáltam tudomást sem venni erről a tényről.
Jól esett picit a saját „csendemben" lenni és nem aggódni abban a pillanatban a világ összes gondján...csak a 95%-val.
Tétlenkedésem közepette elővettem a telefonomat és a Facebookot pörgettem végig, amin mindenki kitette, hogy mennyire boldog a párkapcsolatában, illetve, hogy milyen bulizós állapotban vannak.
Nem voltam még párkapcsolatban sem, nemhogy boldogban pont, másrészt meg hiába egy összejövetelen voltam, mégis úgy éreztem, hogy kívülálló vagyok kicsit.
A már több hónapja/éve itt dolgozók jól eldumálgattak egymással, nekem viszont most nem volt kedvem a bájcsevejhez.
- Szabad ez a hely? – rántott ki a gondolkodásomból egy férfi hang.
- Ha nem ül ott senki... – fel sem nézve a telefonból válaszoltam neki.
- Morcos kedvünkben vagyunk? – érdeklődött.
- Nem tudom. – mivel nem láttam, hogy felemelkedett volna a mellettem lévő helyről, ezért kényszerítetten, de elővettem a jó modoromat és az ismeretlenre néztem.
Göndör barna haj ékeskedett a fején, míg arcát enyhe szőrzet fedte, szemei pedig enyémet kutatták.
A férfi odaintett az egyik pultosnak, majd kért magának egy italt.
- Meghívhatlak valamire?
- Még van. – mutattam fel az előttem lévő poharat, erőltetett mosollyal az arcomon.
Miért futok bele mindig a kínos helyzetekbe?
- Hogyhogy egyedül mulatod az időt? – próbálta fenntartani a beszélgetést, miközben legurította italát.
- Az ember legjobb társasága önmaga. – adtam a napi bölcseletet.
Mennyi időt kell még itt lent töltenem, hogy ne legyen feltűnő, hogy visszamegyek?
- Szeretnél táncolni? – érdeklődött, miközben felállt a székéből és felém nyújtotta kezét.
Kis naiv.
- A hölgy keze már foglalt. – hallottam meg hátam mögül azt a hangot, amit akárhány közül is felismernék.
Hátra kaptam tekintetemet én is, mint az idegen, s Márk laza megjelenésű énjével találtam szembe magam.
A fekete inggel képes lenne megölni, és nem tudom, hogy ezzel a ténnyel ő tisztában van e, viszont azt tudtam, hogy elég nagy hatással volt rám.
NE MOST JÖJJÖN ELŐ A LÁNYOS ZAVAROD, HANGA!
Amíg én galád módon végig mértem magamnak, addig ő farkas szemet nézett az ismeretlennel.
A férfi szabadkozva elment, Márk pedig szó nélkül leült a mellettem lévő helyre.
- Nem mintha kértem volna a védelmedet. – jegyeztem meg.
- Nem mintha nem szorultál volna rá.
- Elhajtottam volna magamtól is. – bizonygattam.
- Láttam mennyire próbálkoztál. Egy Grant'st kérek. – szólt a pultosnak, aki bólintott, s készítette is az italt.
- Azt hittem el vagy havazva munkával. – kommentáltam.
- Miért? Ha nem lettem volna elhavazva, akkor nem kacérkodsz idegenekkel? – nézett rám barnáival, amik szinte lángoltak.
- Egyrészt nem kacérkodtam, másrészt, ha meg is tettem volna, akkor sem tartoznék magyarázattal. – magyaráztam, majd kiittam a poharamból az alján lévő italt és kértem egy újabb kört.
- Könyörögtél szinte, hogy tűnjön el innen.
- Vagy csak te akartad, hogy elmenjen innen. – hajoltam oda füléhez.
- Miért is tettem volna? – játszotta az értetlent.
- Nem tudom. Miért tetted? – dobtam vissza a kérdést.
- Nem játszunk ilyet Hanga. – húzta apró mosolyra száját, majd beleivott a whiskybe.
Nem tudtam elszakítani tekintetemet ádámcsutkájáról.
Teljesen beteg vagy Hanga!
Néhány pillanat múlva Lucrecia is visszatért az asztalhoz, s addig noszogatott, mígnem kétszer is ittam egymás után olyan italokat, amik a nő szerint „elmondhatatlanul finomak", én viszont egyrészt tudtam, hogyha italokat keverek, akkor az rám kevés mennyiség esetén sincs jó hatással, másrészt pedig az elmondhatatlanul finom ital, inkább elmondhatatlan rossz volt.
[...]
Már 11 óra felé járhatott az idő, amikor teljességgel jól éreztem magam...nagyon nagyon jól.
A tömeg nem csökkent egyáltalán, a feloldódás pedig egyre jobban nyomakodott előre.
- Szerintem kikellene használnod, hogy egy szobában vagytok. – suttogta nekem kuncogva Lucrecia.
- Nem...én nem vagyok olyan. – nevettem fel.
- Belőlem még lehet előjön a ribanc...már ha érted mire gondolok. – pillantott Diegora.
- Ne tegyél olyat, amit józanul megbánnál. – okoskodtam, bár tudtam, hogy részegen nem vagyok annyira beszámítható, pláne nem bölcs.
- Igazad van. – motyogta maga elé nézve.
- Lucrecia ideje felmenni. – jött oda hozzánk Diego.
- Nem. – makacskodott a nő, én pedig a pulthoz mentem, hogy...nos, hogy megtámaszkodjak, mert kezdtem szédülni.
- Jól vagy? – érdeklődött a hang mellőlem.
- Persze, persze. Ne is törődj velem! – legyintettem, majd elindultam az alagsor kijárata felé.
- Hová mész? – kapta el a karomat Márk.
- Felmegyek, mert muszáj...pihennem. – motyogtam, majd további szó nélkül elindultam a kijárat felé.
Titkon reménykedtem benne, hogy utánam jön és nem hagy egyedül felmenni.
Amikor végre kiértem megcsapott a letisztult levegő, ami elmondhatatlanul jól esett, a benti, párás légkörhöz képest.
Összeszedtem minden koncentrációs képességemet és elindultam a lift felé.
Miután megnyomtam a gombot és beléptem a kis helyiségbe vártam, hogy végre bezáródjon és mehessek felfelé a lehető legkönnyebb módon.
A következő pillanatban egy kéz kifeszítette az ajtót, a személy pedig belépett és megállt velem szembe, a lift másik oldalában.
- Hogyhogy nem maradtál? – érdeklődtem, miközben a fém korlátnak támaszkodtam.
- Nem terveztem sokáig maradni. – válaszolta szűkszavúan.
- Valld be, hogy miattam jöttél el. – előbb cselekedtem, mint gondolkodtam.
Becsiccsentve mindig bátrabb vagyok, na de ki nem az?
- Nem szeretném, ha egyedül járkálnál, pláne nem azután, hogy egy imádódat így is lekellett vakarni rólad. – magyarázta.
- Szerintem abban a pillanatban, amikor meglátott téged, átváltott a férfiak iránti vonzalomra. – ráfogod az italra Hanga...már csak az kell ehhez a csodálatos képlethez, hogy te ne emlékezz semmire.
Válaszomra halvány mosoly szökött arcára, majd elém lépett.
- Ne kacérkodj velem! – suttogta, miközben kisepert egy kósza tincset arcomból, és arcoldalamra tette tenyerét.
- Nem szokásom. – fogtam meg tenyerét, miközben barnáiba néztem.
A következő pillanatban a lift megállt, mi pedig az ajtó felé fordultunk, ami kinyitódott az emeletünkön.
Magabiztosan, nem megvárva Márkot elindultam a szobánk irányába.
Halk sóhajt hallottam magam mögül, mire hátra néztem és kérdő tekintetemmel jutalmaztam.
- Valami baj van?
- Semmi. – morogta oldalra nézve.
Mintha nem törődtem volna ezzel a kis „furcsasággal" folytattam utamat a szobánkig, s amikor odaértem a kulcsot elforgatva benyitottam.
Igaz, hogy a koordinációs képességem nem volt 100%-os, viszont miután Márk bezárta az ajtót kulcsra, magam felé fordítottam és az ajtónak nyomtam.
- Mit néztél a folyosón? – érdeklődtem félre billentett fejjel.
- Pengeélen táncolsz. – jegyezte meg.
- Válaszolj a kérdésemre! – szóltam rá erélyesebben, majd egy hirtelen mozdulattal fordított a helyzetünkön, s én kerültem az „alárendelt" szerepbe.
- Téged néztelek; a lábaidat, a csípődet, mindenedet. Megőrjítesz Hanga, és csak rontasz a helyzeten azzal, hogy ugyanúgy érezteted, hogy vonzódsz hozzám. – suttogta, miközben egyre közelebb került arcunk egymáshoz.
- Nem fog elmúlni a kísértés. – jelentettem ki.
- Az alkohol miatt mondod ezt. – morogta.
- Csak előhozza azt az énemet, amit elrejtettem ma is előled az autóban. Mit tettél volna, ha nem lettek volna ott mások? –vezettem kezemet felsőtestére.
Teljesen kikapcsolt az agyam és a legfőbb célom az volt, hogy attól a nyomorultul jó ingtől is megszabadítsam.
- Ebbe nem megyek bele. – sóhajtotta, miközben mondata ellenére rászorított csípőmre és még jobban magához húzott.
- Márk... - kezeim tarkójához értek, s én tettem meg azt, amiről már két éve álmodozom újra.
Felágaskodtam, majd ajkaimat övéire illesztettem.
Néhány pillanat elteltével szétváltunk, s egymás szemébe merengtünk.
- Te vagy a végzetem. – suttogta, majd lehajolt és újra csókba hívott, ezúttal már sokkal bátrabba.
És a hatás...szavakba önthetetlenül felemelő volt.
Mintha több nap után először ihattam volna, annyira hiányzott a csókja, a közelsége, az illata, mindene.
Két évnyi hiányérzet ott, abban a pillanatban újra felcsapta a zabolázatlan hullámokat bennem.
Az adrenalin szintem az égboltot verdeste, és minden pillanatot kiakartam élvezni.
Hajába túrtam ujjaimmal és közelebb húztam magamhoz, mire halk morgás hagyta el száját.
Kezeivel lejjebb ment és fenekem alatt fogva felemelt.
Lábaimmal csípőjét körbe öleltem, ő pedig megfordult és az ágyhoz sétált, majd a szélén helyet foglalt, velem az ölében.
Még közelebb préselődtünk egymáshoz és hiába nem szerettem volna, hogy a ló túloldalára essek, mégis a csípőm önálló életre kelt, s bárhogy türtőztettem magam, nem bírtam egy helyben ülni.
Ujjaimmal az ingjét kezdtem kigombolni, miközben Márk nyakamra tért le és édes csókokkal hintette be bőrömet, tenyere pedig addigra már fedetlen combomon liftezett oda-vissza.
- Nem lehet, Hanga. – suttogta, miközben egyik kezével megállította ujjaimat.
Csak szavai után tisztult ki előttem a kép.
Jesszus, én megcsókoltam Márkot és...te jó ég, nem vagyok tisztába a saját határaimmal.
Ezt nem lehetett volna...mi van, ha nagy hibát követtem el?
- Én...én nem szerettelek volna megbántani. – motyogtam, miközben felálltam az öléből és megigazítottam a szoknyámat. Szerintem az arcom olyan vörös volt, mint egy paradicsom, Márk elsötétedett pillantásai pedig a bennem tomboló tüzet szították tovább.
Nem akartam abbahagyni; és tudtam...éreztem, hogy ő sem akarta félbehagyni.
Viszont az ember lelkiismerete legtöbb esetben a cselekedetei útjában lesz...mint ahogyan most is.
- Én most... - mutattam a fürdőszoba felé, majd további szó nélkül bevonultam.
Az egész testem remegett miközben levetkőztem, majd beléptem a zuhanykabinba, s hagytam, hogy a forró víz beterítse testemet, miközben ujjaimmal ajkaimat tapogattam, arcomon pedig a tusolóból eredő vízcseppek keveredtek könnyeimmel.