Tiltott gondolat

20. Fejezet

Ő is lehengerlően nézett ki, ha már itt tartunk. Egy világosbarna ing volt rajta, lábait egy fekete nadrág borította. Míg eddig társaságban mindig kontaktlencsét használt, addig most ezt a „hagyományt" felborította.
Ha rajta van a szemüvege mindig magam elé képzelem a fiatal Márkot...akit még ismertem.
Érdekes, hogy egy apró tárgy mennyi mindent megtud változtatni az emberen egy szempillantás alatt.
Annyira nosztalgikus erővel bír az a fekete keret és a két lencse.
Jelentéktelennek tűnhet másoknak, mégis képes rá, hogy megannyi érzést kiváltson egy emberből.
Jobb kezében egy felsőt fogott, míg tekintete várakozást sugallt.
- Min gondolkodsz? – érdeklődött, miközben a kulcsot elfordítottam a zárban és néhány pillanatig csak magam elé bámultam.
- Csak végig futtattam fejben, hogy nálam van-e minden. – rántottam vállat, majd kulcsomat a táskámba dobtam és elindultunk a hall felé.
Annak ellenére, hogy inkább a gyümölcsös parfümök felé hajazok, Márk fás illattal megáldott parfümje egyszerűen megőrjített szinte.
Ha nem lennék ennyire gátlásos szerintem odahajoltam volna a nyakához és zavartalanul illatolgattam volna, nem törődve semmi mással.
- Egyébként milyen alkalom lesz ez az egész? – próbáltam nem feltűnően kíváncsiskodni, amikor már az autóban ültünk és a titokzatos hely felé tartottunk.
- Elég visszafogott, mégis laza ahhoz, hogy jól érezd magad. – válaszolt „frappánsan".
- Pofátlan. – morogtam, ő viszont csak egy halvány mosolyra húzta a száját és az úton tartotta a figyelmét.
Miközben én is kifelé nézegettem az ablakon, láttam ahogyan az eső cseppek elkezdenek végig futni a szélvédő aljáig.
Alapjában véve imádtam az esőt; viszont az, hogy egy ilyen ruhában jöttem és neki kezdett esni az nem volt jó jelnek vehető.
- Van esernyő a kocsiban. – „olvasott a gondolataimban".
- Nem fogom elvenni a tiédet. – forgattam szemeimet.
- Osztozhatunk egy darabon is. – ajánlotta fel.
- Köszönöm, de nem. – utasítottam vissza.
Mégis mi bajod van, Hanga?
Csupán kedvesen felajánlotta, hogy állhatsz az esernyője alá, hogy ne ázz szarrá.
A sérelmeim ennek ellenére, még mindig betegesen követnek; az ágyát is megosztotta velem és utána kidobott.
Ennyire gyerekes lenne a gondolkodásom?
Hülyeség volt ez az egész; hülyeség volt eljönnöm Madridba; hülyeség volt jelentkezni erre a melóra; hülyeség volt elutazni vele ide...az egész teljesen felesleges.
A sírás határán voltam, amikor észrevettem, hogy Márk leparkolt az egyik hatalmas fehér ház előtt.
- Miért hoztál el úgy, hogy a munkatársad vagyok? – suttogtam.
- Magánemberként jöttünk ide mindketten. – jegyezte meg.
- Akkor sem értelek, Márk! Mégis hogy akarsz bemutatni? Ő a munkatársam, aki korábban a nőm volt? Basszus ez elég érdekes azért. – mérgelődtem, miközben kikapcsoltam a biztonsági övemet.
Dühömet szó nélkül hagyva kiszállt az autóból és megvárta míg lecsillapodtam.
Egyszerűen nem értettem minek kellett elhozni...mondjuk annál fény évekkel jobb ez a helyzet, mintsem hallgassam a szomszéd szobában történő „dolgokat".
Amikor beléptünk a helyiségbe meglepően visszafogott emberek fogadtak...mindenki csendesen beszélgetett, miközben háttérzajként élőzenekar játszott.
Na hát ilyen összejövetelt is csak a filmekben láttam...mondjuk ott meg szinte állandóan kiderül valami hülyeség, hogy az egyik pali lefeküdt a másik csávó nőjével és törnek a pezsgős poharak...mondjuk érdekes lenne megélni egy ilyen jelenetet.
De élvezném...én lennék a nőci, aki csendben, a fal mellett figyelné az eseményeket és degeszre inná magát pezsgővel.
- Ők ilyen arisztokraták? – borzadtam el és próbáltam nem pofákat vágni.
Egyébként a hely önmagában barátságosnak volt mondható, bézs színű falak foglalták magukba a kissé sötétebb árnyalatú bútorokat, a bárpultot és a tánctér közepét szabadon hagyó asztalokat, illetve székeket.
- Ne ítélj elsőre! – szólt rám.
- Már késő. – jegyeztem meg, mire megforgatta szemeit.
- Na hát megérkeztetek ti is! – jött elénk egy – mondhatni – selyemfiú...tipikusan olyan, aki kifelé mutatja, hogy mennyire kellemes ember és természet, valójában meg az első adandó alkalomkor, amikor van kivel, akkor kibeszél.
Nagyon bíztató!
- Samuel! – biccentett Márk, majd kezet fogtak.
- És az elragadó hölgy? – mért végig a férfi, én pedig fanyar mosolyra húztam számat.
Annak ellenére, hogy ilyet kb. egy pedofiltól hall az ember, ez a személy nem lehetett több 30-nál tekintve, hogy az arcszőrzetének hagyott területen csak 1-2 helyen volt néhány szál...talán ha jobban belegondolok, elmegy egy velem egyidősnek is.
- Ő itt Hanga...a barátnőm. – tette hozzá Herczeg egy hatásszünet után, nekem pedig nagyon türtőztetnem kellett magam, hogy egyrészt a vigyorgó előttem állót és a mellettem lévőt ne pofozzam meg visszakézből, másrészt pedig, hogy ne rohanjak ki innen.
Mégis mit képzel ez a bunkó?
Komolyan, egész nap az érzelmi hullámvasútjait kell elviselnem, végig kell néznem, ahogy kirúgja az alkalmazottját, elhív erre a flancos alkalomra és még a barátnőjeként mutat be?
Ez már több a soknál, Hanga!
Nem hagyhatod, hogy csak úgy használni kezdjen, mint valami tárgyat!
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem Samuel! – nyújtottam idegesítő vigyorral kezemet, ő pedig kézcsókkal illetett.
- Márk már nagyon sokat beszélt Önről és a társaságról. – karoltam bele a „páromba" és próbáltam feltűnés nélkül a húsába vájni körmeimmel.
- Ugyan, tegeződjünk drága, még csak 25 vagyok. – kacsintott.
Még egyszer így mer szólítani leütöm.
- Most ha megbocsájtasz, még a többieket is szeretném megismerni minél hamarabb. – mosolyogtam negédesen, ő pedig vigyorogva bólintott és utunkra engedett.
Ehhez kell egy pohár ital!
Annyira szépen leégethetném őt, hogy soha többet nem merne emberek közé menni!
- Márk, nem is mondtad, hogy kapcsolatod van. – vigyorgott idegesítően az egyik fekete hajú nő, akinek a dekoltázsa szinte a köldökéig leért.
Na már itt is van az amazon, aki azt hiszi magáról, hogy minden férfit megkaphat...más sem hiányzott az életemből.
- A féltett kincsekről nem sokat beszél az ember. – válaszolt, mire egy hajszált választott el attól, hogy ne forgassam meg a szemeimet és nevessek a képébe.
Bókjára a társaság mindegyik tagja felnevetett, a női tagok pedig ámuldozva nézték, hogy Herczeg Márk mennyire romantikus lovag.
Miután bemutatkozott mindenki elkezdődtek a társaságban bevett beszélgetéstémák és – sajnos – én sem maradhattam ki a tematikákból.
- És Hanga, te hány éves vagy? Olyan fiatalnak tűnsz, vagy esetleg orvosi kezeknek köszönhető ez? – máris kezdődött a belém állás, nagyszerű.
- 19 éves vagyok, de örülök, hogy orvosi kezeknek tűnök, annak ellenére, hogy rajtam minden eredeti.
- Kivéve a mosolyomat, amit alig bírok magamon tartani. – gondoltam magamba.
Ironikus volt egyébként, hogy egy implantátumokban gazdag nő kérdezte ezt.
- És hogy ismerkedtetek össze? – érdeklődött egy már sokkal szimpatikusabb lány.
Vörös haja elegáns kontyba volt fogva, míg egy visszafogott, combközépig érő piros színű ruhát viselt.
Na itt állt meg a tudomány...
Azt mégsem lehetett mondani, ami igaz volt...mármint azt, hogy a suliban ismerkedtünk össze, csak éppen már rég szakítottunk.
- A munkahelynek köszönhető. – válaszolta Márk, én pedig azon kezdtem gondolkodni, hogy vajon mikor fog a csodálkozástól kiesni a szemem.
- Igen, eleinte magányos farkas volt, mindig szigorúan és távolságtartóan viselkedett. – öleltem át és csíptem a derekába, mire élesen beszívta a levegőt.
- Sikerült valahogy elérned, hogy megpuhuljak. – morogta, miközben szemeimbe nézett barnáival és azt sugallta valószínűleg, hogy „megfoglak ölni".
Bíztató, de megérdemelte!
Végül úgy voltam vele, hogy nekem muszáj kiengednem a gőzt, ezért kb. 15 perc után az italpulthoz mentem és kértem egy pohár pezsgőt.
- Nehéz éjszaka? – érdeklődött a pultos srác.
- Élősködők. – morogtam, majd beleittam a kapott italba.
- Ugyanez a véleményem.
- Köszönöm. – jegyeztem meg, majd mindketten felnevettünk szarkasztikus megjegyzéseinken.
- Egyébként Alex vagyok. – nyújtotta a kezét.
- A legátlagosabb név, amit valaha hallottam...Hanga. – fogadtam el a kezét.
- Így sem bókoltak még. – vigyorgott.
A kinézete alapján még 18 évesnek is nehezen hittem volna el, nemhogy idősebbnek.
Ő tipikusan az, aki a hülye beszólásaival akarja felszedni a csajokat.
Én az ilyen embertípusból pedig köszönöm szépen, de nem kérek.
- Oh, nem is fogsz több ilyet kapni. – toltam vissza felé az üres poharamat ő pedig értve a célzást adott még egy kört.
Unottan néztem, ahogy Márk jópofizott, miközben én legszívesebben haza sétáltam volna.
Utáltam, amikor nem találtam a helyem egy társaságban és Márk nélkül...most tényleg magányosnak éreztem magam.
Egyetlen mentsváram a tapadós pultos volt, aki már kb. 1 órája elakarta kérni a telefonszámomat.
Miután meguntam az állandó próbálkozásait felálltam és kimentem a teraszra, ahol szerencsére nem tartózkodott senki.
Mivel a benti emberek többségén érezni lehetett, hogy dohányoznak, ezért lelkiismeret-furdalás nélkül én is rágyújtottam.
Mérges voltam Márkra, amiért ilyen helyzetbe kerültem miatta.
Mérges voltam rá, amiért azt hazudta, hogy a barátnője vagyok.
Mérges voltam, amiért annyira beleéltem magam a párkapcsolati szerepbe.
Mérges voltam, amiért még mindig éreztem iránta olyan dolgokat, amit nem szabadott volna.
Teljesen átszellemültem már és az esőbe mélyesztettem tekintetemet, amikor meleg ujjakat éreztem a csípőmön.
Összerezzentem a hirtelen jött érintéstől, viszont addig tartott a megilletődésem, mivel már az illatfelhőből tudtam, hogy ki van a hátam mögött.
- Hagyj békén, kérlek! – suttogtam magyarra átváltva, miközben újra számhoz emeltem a fehér csikket.
- Nincs szükséged erre. – vette ki ujjaim közül, majd elnyomta. Nem úgy szólt hozzám, mint aki gúnyolódni szeretne, vagy kioktatni...inkább mint aki megakar menteni.
De miért is akartam azt hinni, hogy megakar menteni?
Talán vágytam arra, hogy Herczeg Márk újra az enyém legyen, hogy újra visszamenjünk két évvel ezelőttre, hogy újra szerelmesek legyünk.
Szerelem...
Már a szó jelentését is idegennek érzem, bár felnőttként belegondolva...kinek mit jelent a szerelem?
Tiniként a boldogságot, a hevességet, a kitartást jelentette.
Most meg...?
A szerelem fogalmam sincs, hogy mit jelent most számomra, folyamatosan bánatos vagyok – ha drámaibb jellem lennék, azt mondanám, hogy melankólikus hangulatú.
Egyedül akkor nem érzem ezt a szomorúságot, amikor Márkkal vagyok...igaz, mert akkor szenvedést érzek.
Szenvedést az iránt, hogy nem érinthetem meg, hogy nem mondhatom el neki ami bennem tombol, hogy nem tudhatom mi jár a fejében, és nem is áskálódhatok, tekintve, hogy nincs közöm ezekhez a gondolataihoz.
- Nem tudod, hogy mire van szükségem. – egyenesedtem ki, mikor megéreztem mellkasát hátamnak nyomódni.
- Hanga... - próbált szóhoz jutni, viszont közbeszóltam és felé fordultam:
- Nem! Ne mondj semmit, ha tudnád, hogy mire van szükségem, akkor... - folytattam volna, viszont megláttam Márk háta mögött, ahogy az egyik szőke lány vihorászva jön ki hozzánk.
Mit ne mondjak, felhőtlen öröm volt ez számomra...mikor pont beakartam vallani Márknak, hogy mennyire kurvára megbántott és még mindig nem hevertem ki a hiányát.
Az elfogyasztott pezsgő miatt még szégyellni sem szégyelltem volna egy percig sem szavaimat, és azok súlyát.
- Nem jöttök be? Most kezdődik a táncos része az összejövetelnek. – mutatta a lépéseket a nő, mintha full nem értenénk azt amiről beszél.
- Vagy esetleg...átadhatnád nekem a párodat. – villantott rám ravasz, egyben kihívó mosolyt.
Ezt nem hiszem el!
Nem elég, hogy kitörni készülök éppen, ez a lotyó még féltékennyé akar tenni!
És ami még szomorúbb, az az, hogy sikerül neki elérnie a célját.
- Nem vagyunk hagyományrombolóak. – válaszoltam, majd más szó nélkül belépkedtem a táncterembe és vártam, hogy a partnerem is megérkezzen.
Márk kérdő tekintettel mért végig, én pedig oldalra döntöttem fejemet, jelezve, hogy örülnék, ha mondana valamit.
- Nem tudtam, hogy ez a szokás még él. – jelentette ki.
- Nem számít. – morogtam, majd kihúztam magam, Herczeg pedig értve a célzást, elém lépett.
Egyik kezét derekamra tette, míg másikba burokként fogta ujjaimat.
Annyira kecses, mégis védelmező volt ez az egyetlen kis jelenet.
Az élőzene kezdetét vette, körülöttünk pedig a mi példánkat követve sokan párokba rendeződtek.
- Ennek olyan bécsi keringő feelingje van, nem? – vontam össze szemöldökömet, mire Márk bólintott.
- Az alaplépések mennek? – érdeklődött.
- Csak bírj követni. – jegyeztem meg gúnyosan, mire magához húzott olyannyira, hogy kettőnk közé kb. egy cérnaszál sem fért volna.
Tekintve, hogy nem akartam megszakítani a szemkontaktust, ezért szimplán követtem őt, amerre lépett.
Mondhatni hamar megtaláltuk a közös hangot, és Márk egyetlen apró mozdulatából tudtam, hogy mit szeretne következő lépésként.
Egy néhány pillanat után már nem is figyeltem semmire, csak az előttem lévő szemeibe mélyedtem.
Nem éreztem azt, hogy visszarepültünk volna a régi időkbe...abban a pillanatban jöttem rá, hogy a régi Herczeg Márkba tény, hogy szerelmes voltam...de az, ahogyan abban a pillanatban rabul ejtett nem volt hasonló az évekkel ezelőtti szerelembe eséshez.
Ez valahogy intenzívebben hatott; mind a lelkemben és a testemen éreztem azt, hogy az a bizonyos kémiai feszültség jelen van köztünk, olyannyira, akár egy villámcsapás.
A háttérzene elkezdett hangosabban szólni, közelebb kerültünk egymáshoz,
én pedig összeszedtem a bátorságomat.
- Miért hozol el ilyen eseményekre és miért a barátnődként mutatsz be? – haraptam be a számat, hogy visszatartsam könnyeimet.
- Miért hagytál el, Márk? – suttogtam, miközben tekintetemet továbbra sem szakítottam el barnáitól.
Egészen addig lépkedtünk így, egymás pillantásába mélyedve, míg vége nem lett a zenének, ő pedig szó nélkül hátat fordított és a kijárat felé ment.
- Márk! – szóltam utána, ő viszont mintha meg sem hallotta volna szavaimat, a kocsi felé ment.
Nem törődtem én sem az ott szórakozó tömeggel; a férfi után mentem és amikor beszálltunk az autó vártam, hogy végre magyarázatot adjon.
Mert megérdemeltem.
Úgy éreztem, hogy akármit is mond, megérdemlem, hogy tudjam, bármennyire is fog fájni.
- Magyarázatot akarok! – szólaltam meg határozottan, ő viszont csak némán beindította az autót, és elindult a szállodához vezető úton.
Bárhogy is szólongattam, nem válaszolt.
Hiába becsméreltem, hidegen hagyta.
Idegességemben már én is csak belesüllyedtem az anyósülésbe és vártam, hogy végre kiordítsam magam és lefeküdjek aludni.
Amikor már az emeletünkön sétáltunk láttam Márkon, hogy egyáltalán nem akar válaszolni a kérdéseimre, viszont abban a pillanatban olyan szintű düh fortyogott bennem, hogy amikor kinyitotta az ajtót és csukta volna be maga után, megtámaszkodtam a fából készült tárgyon.
- Beszélni fogunk! – jelentettem ki.
Szó nélkül hagyta azt hogy kb. rátörtem; bement és megállt az ablak mellett.
Miután bezártam magam mögött az ajtót várakozóan néztem rá.
- Te is tudod...hogy megérdemlem a magyarázatot! – jegyeztem meg.
- Szerinted nem tudom? Minden amit tettem, azért volt, hogy próbáljak valami kézenfekvő megoldást találni! – fordult felém.
- Kézenfekvő megoldás volt az, hogy elhagytál?! – mentem oda elé.
- Napokat, heteket...sőt hónapokat sírtam végig miattad...a te kézenfekvő megoldásod miatt. – suttogtam.
- Hanga... - kezdte volna, viszont közbeszóltam:
- Tudod, elgondolkodtam azon, hogy lehet azért szakítottál velem, mert túl gyerekesnek tartottál magadhoz...viszont kezdek rájönni, hogy aki akkor gyermekibb aggyal rendelkezett...az talán nem is én voltam, hanem te. – fejeztem be, majd további szó nélkül megfordultam és átmentem a szobámba, ahol végre utat engedhettem az egész este folyamán összegyűjtött könnyeimnek.