Tiltott gondolat

22. Fejezet

- Állandóan úton vagy. – motyogta szomorúan Anna, miközben az utolsó cuccaimat pakoltam a csapatépítő tréningre.
Végül sikerült dűlőre jutni azzal kapcsolatosan, hogy mikor megyünk erre a „nagyon fontos eseményre", és a választás Október 13 és 17.-e közötti időszakra esett.
Még sosem voltam ilyesmi alkalmon – maximum osztálykiránduláson – szóval kíváncsian vártam, hogy végülis milyen feladatokon fogunk részt venni
A döntés végül Ronda városára esett – nyilván a cég nem akar olyan nagy költséget csinálni, hogy külföldre menjünk.
Ahogy utána jártam, Ronda pont több nevezetes látványosság között helyezkedik el, ebből kifolyólag pedig remélem, hogy nem fogunk unatkozni az elkövetkezendő négy napban.
- Kezdj el dolgozni te is. – kacsintottam rá.
- Mondd meg a munkáltatóknak, hogy vegyenek fel. Én egyébként jelentkeztem több helyre is, de basszus, egyikről sem jön még csak visszajelzés sem. Elegem lett és most ideiglenesen felhagytam a kereséssel. – magyarázta.
- De addig kell próbálkozni, míg nem találsz egyet. – noszogattam.
- Vizsga után újra neki állok. Különben is csomó dologgal el vagyok maradva, szóval nem fogok unatkozni, amíg nem vagy itt. – vette valamennyivel optimistábbra a hangnemet.
- Meg gondolom a kutya is a társad lesz. – céloztam a kis gombócra, aki szokásához híven a kanapén feküdt.
- Már a gyermekem. – küldött neki puszit Anna.
- Miért nem fogadsz örökbe egy kutyát, ha azt szeretnéd, hogy mindig itt legyen? – tettem fel a kérdést.
- Nekem tökéletes így. Akkor vagyok itt neki, amikor szüksége van rám. – magyarázta, miközben a kutyához ment és megsimogatta.
Mondjuk, amilyen cuki arcot tud vágni és amilyen egyénisége van ennek a kis négylábúnak, nem csodálom, hogy belopta magát barátnőm szívébe.
A következő pillanatban meghallottam a hangos dudaszót.
- Csak nem érted jöttek? – vágott perverz fejet Anna.
- De, Lucrecia az, a kolleganőm. – eszméltem fel, majd gyorsan kezembe fogtam a táskáimat és az ajtó felé indultam.
- Csak nem két kapura rúgsz már? – vigyorgott a lány.
- Irigykedsz? – vágtam vissza, majd gyors búcsúzás után lementem a ház elé.
Lucrecia már az autó oldalának támaszkodva várt és mutogatott az órájára.
- Elfogunk késni és a haláli jó fej főnökünk el sem indul a csapatépítőre. – mondta köszönésképp, majd miután bepakoltunk a csomagtartóba, elindultunk egyből az irodaházhoz.
- Azt hittem, hogy kifog bújni ez alól. – kommentáltam, úton a munkahely felé.
- Én is, sőt...azt hittem meg sem fogja tartani. – helyeselt.
Az út további részében mindenféle témáról elbeszélgettünk, s amikor megláttuk, hogy már szinte  mindenki ott parkolt az irodaház előtt, összenéztünk amolyan „most megkapjuk" stílusban.
Annak ellenére, hogy totál be voltunk parázva attól, hogy leszidást kapunk, volt még bő 10 percünk odaérni.
- Mi ez a hangulat? Örülni kellene, hogy együtt megy a nagy munkahelyi család üdülni. – vigyorgott a többiekre Lucrecia.
- Örülök, ha a tréningek után pihenhetek. – szólalt meg az egyik HR dolgozó.
- Nem fogsz...elvégre a szórakozásnak is lesz helye. – jött oda hozzánk Diego mosolyogva.
- Visszajöttél a nyugdíjadról? – szúrt oda neki incselkedve kedvenc kolléganőm.
- Tudom, hogy hiányoztam. – kacsintott rá, mire megforgatta szemeit a mellettem álló.
Ha már tényleg mindenki itt van, akkor ő mégis hol a fenében van?
Na nem mintha annyira hiányolnám, csak furcsa, hogy ő mondta ki véglegesen, hogy hova és mikor menjünk és most mégis ő késik.
Már kezdtem azt hinni, hogy valójában nem is fog eljönni, amikor végül megláttam az autót, amivel a parkolóba hajtott.
- Csak megjött végül a sereghajtó. – lelkendezett Diego...ahogy konstatáltam, itt ő örül a legjobban mindegyikőnk közül, hogy sor kerül az éves csapatépítőre.
- Legnagyobb örömömre ma is nagy forgalom van. Mindenkinek átküldtem a címet ahová érkeznünk kell, a kilométerórákat mindenki nullázza le, mert az alapján tudjuk korrektül elszámolni az útiköltség díjakat. Emellett viszont...változott valakinek az, hogy ki kivel utazik? – nézett körbe Márk kérdőn.
Ami azt illeti...nem Hanga, állj le!
Nem kezdhetsz el áradozni megint arról, hogy mennyire jól néz ki és hogy mennyire eltalálta a szettet...megint.
Most sokkal lazábbra vette az öltözetet, mint eddig valaha mióta újra láttam.
Így utoljára akkor láttam, amikor még ...más volt a kapcsolatunk.
Egy fekete melegítőnadrág volt rajta egy sportos fekete pulcsival, míg újra orrán díszelgett szemüvege.
Nosztalgikus hatást váltott ki ez a megjelenése.
- Rajtam kívül nem hiszem. - állt Márk mellé Diego.
- Csak nem elhagytad a jogosítványt? – érdeklődött Lucrecia.
- Tegnap egy nő belém jött hátulról és így szerelőnél van a járgány. – magyarázta.
- Nem tudtam, hogy felcserélődtek a szerepek. – gúnyolódott a nő, mire Diego amolyan „kötekedj csak" pillantással nézett rá.
- Na menjünk Hanga, estére hátha odaérünk. – indultunk meg az autóhoz, amikor Diego utánunk szólt:
- Legalább te figyelj oda az úton, Hanga...ha már más vak. – kacsintott a férfi a mellettem lévőre, mire ő bemutatott és beültünk az autóba.
- Na akkor induljunk. – adta rá a gyújtást a kocsira, azonban az...kifújt.
- Mi a...? – indított rá újra, de ugyanazt az elhaló hangot adta ki a gépjármű.
- Lemerült volna az akkumulátor? - gondolkodtam hangosan.
- Dehogy! Nem baszódhatott el pont most. – pánikolt be.
- Nyisd fel a motorháztetőt. Megkérem a többieket, hogy nézzék meg. – szálltam ki, Lucrecia pedig bólintva jelezte, hogy eleget tesz kérésemnek.
- Csak nem elrontotta a kocsit? – vonta fel szemöldökét Diego.
- Szerintem az akkumulátorral van baj. – jegyeztem meg, ő pedig az autó elé ment és előre hajolt.
- Indítsd most! – szólt előre a férfi, mire Lucrecia újra ráindított, ismételten 0 sikerrel.
- Ezt nem hiszem el. – szállt ki a nő.
- Ezek szerint offolva a csapatépítő. – rántottam vállat.
- Ugyan már Hölgyeim! Hisz sok jó ember kis helyen is elfér. – fordított minket Márk autója felé.
- Kizárt, hogy vele menjek. – vágtam rá, amikor megláttam közeledni is a férfit.
- Mi történt? – érdeklődött amikor odaért hozzánk.
- Lemerült az akkumulátor Lucreciánál, de mondtam, hogy mi szívesen elvisszük őket. – avatta be a „tervbe" Márkot Diego.
- Örülök, hogy ezt eldöntötted helyettem is. – jegyezte meg szarkasztikusan a bevont fél.
- Csendben leszünk, ígérem. – nevetett fel Lucrecia, mire Márk megforgatta szemeit és a csomagtartó felé ment, majd Diegoval együtt átpakoltak mindent Lucrecia autójából Márk kocsijába.
Picit furdalt a lelkiismeret, hogy Márkra az energiabomba Diegon kívül még magunkat is ráterheltük.
Az viszont, hogy újra vele kellett megosztani az autót, kicsit feszengő érzéssel töltött el.
A történtek után nem igazán szerettünk volna egymás társaságában lenni és amikor csak lehetett a munkahelyen is kerültük egymást; emailben beszéltük meg a halaszthatatlan ügyeket és csak a közös megbeszéléseken vettünk részt mindketten.
Mondhatni, még a szokásosnál is jobban elhidegültünk egymástól.
Annak ellenére, hogy mennyire közel voltunk egymáshoz fizikailag, mégis távol éreztem magamtól lelkileg.
Lehet, hogy már tényleg nem gondol rám csöppet sem úgy, mint én rá?
Mármint basszus, miről beszélek?
Én sem gondolok rá sehogy sem...legalábbis nem szeretnék.
- Hanga, ülj te előre! – mondta Lucrecia, mire gondterhelten sóhajtottam és beültem az anyósülésre, Márk mellé.
- Lehetnél egy kicsit hálásabb. – morogta Herczeg, miközben beindította az autót.
- Hogy mondtad? – fordítottam felé a fejemet.
- Jól hallottad. – pillantott rám.
- Na, ide figyelj... - kezdtem volna, viszont a hátsó ülésen lévő veszekedők elterelték a figyelmemet:
- Ez borzalmas utazás lesz melletted. – morgott Lucrecia.
- Egyetértünk. – hangoztattuk egyszerre a mellettem ülővel.
Hosszú 6 órás út elébe nézünk.
[...]
Az út negyedénél mondhatni kisebb csoda történt; Lucrecia és Diego is elkezdett zenét hallgatni a fülesükön.
Jól esett végre az állandó civakodásuk után kicsit fülelni a csendet.
Hátradöntöttem a fejemet és lehunyt szemekkel szívtam magamba a mellettem ülő illatát.
Annyira bódító még ennyi idő és történés után is...
Mindkettőnk könyöke a köztünk lévő autós kartámaszon volt.
Annak ellenére, hogy semmiségnek tűnhetett kívülről a jelenet, nekem mégis ahányszor csak összesúrlódott a karunk, libabőr járta át a testemet.
Hálás voltam, amiért egy vékony hosszú ujjú borította a felsőtestemet, mert máskülönben tuti árulkodó lettem volna.
Fogalmam sincs, hogy mikor aludtam el, vagy hogy egyáltalán álmodtam-e, viszont ugyanúgy az autóban ültünk, de olyan érzésem volt, mintha valami vágás lett volna az életemben; valami más volt.
A tájra ugyanaz a napos idő volt jellemző, mint amikor utaztunk, mégis valami könnyedséget éreztem...mintha a lelkiismeretemről egy mázsás súly lekerült volna.
- Bár másképp alakult volna minden. – hallottam a halk férfi suttogást mellőlem...magyarul.
Abban a pillanatban pedig ismét egy vágás, majd kinyitottam szemeimet; ugyanaz a táj, akár az álomban.
- Szóltál? – néztem oldalra Márkra, aki hangom felcsendüléséig az utat figyelte. Hirtelen el is felejtkeztem magamról és magyarul szólaltam meg én is.
- Hm? – vezette rám tekintetét egy pillanatra.
- Biztos csak álom volt akkor. – gondolkodtam hangosan, majd a lábamnál lévő táskámban kutakodtam egy kis nasiért.
- Kérsz egyet? – mutattam felé érdeklődve a csokit.
- Ha nem fogadom el, úgyis belém erőszakolod. – morogta halvány mosollyal a szája sarkába, majd a csomagolásból odaadtam neki az egyiket.
- Van, ami nem változik. – jegyeztem meg.

Annyira vékony határ választja el egymástól az álmot és a valóságot.

3 óra hossza utazás után álltunk meg az egyik benzinkútnál, kicsi nyújtózkodás szempontjából.
- Szerintem én aludni fogok az út hátralevő részében is. – gondolkodott Lucrecia, amikor a mosdóban voltunk mindketten.
- Végül is addig pihenj, míg lehetőséged van rá. – helyeseltem.
- Viszont te nekem fura vagy. – támaszkodott a mosdókagylónak.
- Elkenődött a sminkem? – érdeklődtem összevont szemöldökkel.
- Van köztetek valami Márkkal? – vonta fel a szemöldökét.
- Miből gondolod ezt?
- Nem tudom...olyan...nagy szintű szexuális feszültséget érzek az irányotokból. Összejártok? – döbbent le.
- Márkkal együtt voltunk. – hadartam el mihamarabb.
Elkerekedett szemekkel nézett rám, majd beszívta ajkait.
- Nem szerettem volna elmondani, mert úgy voltam vele, hogy őrültnek néznél, de esküszöm nem tudtam, hogy ő itt a vezérigazgató. – magyaráztam.
- Ez mindent más megvilágításba helyez. – szinte látni lehetett rajta, hogy a fogaskerekek elindultak körbe-körbe forogni az agyában.
- Mi mindent? – értetlenkedtem.
- Már az első találkozásunkkor olyan érzésem volt, mintha valahol láttalak volna. – gondolkodott el.
- Én Madridban láttalak először. – jelentettem ki.
- De én téged már láttalak Márknak a...
- Hölgyeim, nem érünk rá egész nap! – dörömbölt az ajtón Diego.
- Lucrecia. – fogtam meg a karját, amikor már ment volna kifelé.
- Majd megbeszéljük ezt a szálláson. – vágta rá, majd meg sem várva reakciómat kisietett a mosdóból.
Amikor kiléptem én is, Diego kérdő tekintettel nézett rám.
- Történt valami?
- Nem, csak...elbeszélgettük az időt. – legyintettem és én is az autóhoz mentem.
Fogalmam sincs, hogy ez az infó miért váltott ki Lucreciából ilyen döbbenetet és minél többet agyaltam rajta, annál vadabb elképzeléseim születtek, így azon döntést hoztam, hogy inkább mellékvágányra teszem ezt a témát és visszaülök az autóba.
Márk némán kémlelte az arcomat, miközben félig felém volt fordulva.
- Mi a baj? – annyira gyengédnek éreztem ezt a néhány szót, hogy kedvem lett volna ott rögtön az ölelésébe vetni magam és csak egyszerűen átadni magam az érzésnek.
Mi van, ha Lucreciának érzései vannak Márk iránt? Vagy mi van, ha annyi rosszat hallott rólam, hogy látni sem akar?
- Nincs semmi baj, csak kicsit fáradt vagyok. – néztem gyönyörű barnáiba.
Hosszas pillanatokig egymás szemébe mélyedve ültünk és vártunk.
Vártam, hogy megtörje a pillanatot; vártam, hogy valami segítséget adjon, hogy mégis hogyan viszonyuljak hozzá a történtek után.
Vártam, hogy a társam legyen ebben a helyzetben.
A pillantásában hasonló kétségbeesést láttam egy pillanatra, utána pedig visszavette magabiztos és érzéketlen álcáját.
Szerettem volna azt hinni, hogy az az egyetlen pillanat volt az igazi oldala, a régi Herczeg Márk.
Ennek ellenére fogalmam sincs róla, hogy ki ő...vagy legalábbis, hogy milyen.
Fogalmam sincs, hogy az érzései tiszták és őszinték voltak-e irántam...
Fogalmam sincs, hogy hogyan élte meg azt, hogy szakítottunk...
Fogalmam sincs, hogy ő is olyan fájdalmat érzett, amilyet szavakkal megfogalmazni nem lehet...
Töltött éjszakánként órákon át tartó sírással időt?
Töltött mélabúsan, némán, maga elé bámulva órák hosszat?
Annyira szeretnék neki elmondani mindent; hogy milyen érzéseken mentem keresztül ebben a két évben...hogy milyen érzés őt újra látni nap, mint nap...hogy milyen érzés az, hogy újra idegenként kell tekintenünk egymásra.
Szerettem volna odahajolni hozzá és miközben a nyakába burkolózok, elsuttogtam volna az összes velem történt eseményt, amiben nem lehetett mellettem.
Szerettem volna a lehető legközelebb lenni hozzá, hogy magamon érezhessem parfümje és teste illatát.
Szerettem volna megcsókolni; ott, abban a pillanatban is újra érezni akartam a csókjait, mert ugyanazt a vágyat éreztem iránta, sokkal intenzívebben...nem mint akkor régen, egy lányként és egy férfiként...hanem mint egy férfi és egy nő.

Annyi mindent szerettem volna abban a pillanatban is...

De az az 5 betűs „volna" szó az ember legtöbb cselekedetét mindig keresztülhúzza, utána pedig a megbánásnál már hiába gondolkodunk...a múlt már nem fog visszatérni teljesen ugyanúgy, ugyanazokkal az esélyekkel...