Tiltott gondolat

19. Fejezet

- Nincs megkötve a kezed...már. – emlékeztettem, s szigorúan próbáltam csak előrefelé nézni az autó ablakán keresztül.
Nem eshetek újra a bűvkörébe!
Ezekkel a titokzatosságot sugalló szavakkal vette el régebben az eszem, ha újra hagyom, hogy hatással legyenek rám a kínzást sejtő szavai, akkor ismét ott leszek, mint két évvel ezelőtt.
Az Abigéllel való összetűzés közben eléggé megvilágosodtam, ha lehet így fogalmazni.
Ha Márkra továbbra is olyan emberként nézek, akivel „volt közös múltam", akkor elszaladhat velem a ló és ellazulhatok a munkában, amiből kifolyólag könnyen megtörténhet, hogy kiteszi a szűrömet. Jelenleg pedig ez az a munka, amitől a megélhetésemet és a karrierben való továbblépést várom. Cserébe viszont muszáj törekednem arra továbbra is, hogy megfelelően végezzem a munkámat.
Feltételezésemre nem felelt, csak szó nélkül beindította az autót és elhajtottunk az üzletsor parkolójából.
Felbosszantott az, hogy nem adott magyarázatot, annak ellenére, hogy nem lett volna okom – és jogom – elvárni.
Mégis annyira idegesített a tudat, hogy nem látok belé és nem tudok még csak tippelni sem, hogy mire gondol.
Megőrjített, hogy egy kicsit sem volt kiszámítható.
Ez a fajta frusztráció belőlem pedig a legelviselhetetlenebb módon jött ki.
- Gyakran kevered a munkát és a magánéletet? – érdeklődtem, közben viszont magam sem értettem, hogy egyrészt miért idegesítettem fel magam, másrészt pedig, hogy miért akarom Őt is idegbe hozni.
Egyszerűen nem hagyott nyugodni a tudat; ennyivel nem lehet ezt a témát lerendezni!
A szemem sarkából figyeltem, hogy milyen hatással lesz rá a kezdetleges szintű vádam; fáradtan sóhajtott, majd az index kattogását hallottam meg.
Ahogy felnéztem láttam, hogy egy kis utcába szándékozott bekanyarodni, s amint ezt megtette, az egyik ideálisnak bizonyuló parkolóba be is állt.
- Pontosan mire akarsz kilyukadni ezzel a kérdéssel? – morogta, miközben felhúzta szemöldökét. Ölébe tette kezeit, miközben tekintetét nem szakította el egy pillanatra sem rólam.
- Tudod te azt. – hunyorogtam és próbáltam fent tartani vele a szemkontaktust.
- Egyrészről, tudod hogy nem akartam, hogy a cégemnél dolgozz. Másrészt pedig pontosan neked kellene tisztában lenned azzal, hogy mit jelent az, hogyha keverem a munkát és a magánéletet... elvégre együtt voltunk úgy, hogy a diákom voltál, Hanga! Ez a helyzet, szerinted bármilyen szempontból hasonló ahhoz? – magyarázta idegesen.
Hogy mennyire lettem dühös, hogy felhánytorgatta a kapcsolatunkat?
Elmondhatatlanul.
Azt a néhány hónapot annyira magaménak éreztem, hogyha bárki is felmerte előttem hozni sértésként, akkor egyből ugrottam rá – negatív szempontból természetesen.
Az a kis idő számomra a legszebb időszakot jelentette, a kincsemet, amitől úgy éreztem, hogy valójában megtapasztalhattam, milyen a feltétel nélküli boldogság és tahóságnak vettem, hogy egy vitában ezt találta „megfelelő" példának.
- Nem pont ilyen nézőpontból akartam, hogy értelmezd a kérdést! Csak azért, mert jobban ismersz, többet is fogsz elvárni tőlem? – úgy gondoltam jobb, hogyha a régi sebeimet nem tépem fel, tekintve, hogy abból óriási balhé lenne – arról meg nem is beszélve, hogy tök jogosan vontam volna kérdőre, merthogy azóta sem tudom tisztán látni, hogy miért lett vége a kapcsolatunknak. De jó fej ember lévén ezt a kérdéssort máskorra tartogattam.
- Azt hiszed, hogy kitennélek, mint Abigélt? – esett le neki végre a vitakezdeményezésem tárgya.
- Ezek után még kérdezed? – nevettem fel hitetlenül. Hmm...nem is tudom, alapból egy kiküldetésre jöttünk olyan céllal, hogy ellenőrizzünk néhány üzletet...erre az első megállónál kirúgta az üzletvezetőt.
Tehát, ha így nézzük igen, simán eltudom képzelni, hogy engem is kitenne.
- Te és Abigél teljesen más témák vagytok. – jegyezte meg.
Ezzel a válaszával semmit nem segített.
- Nem tudom, hogy ezt bóknak vagy sértésnek vegyem-e. – ráztam a fejem alig láthatóan.
- Nyilván másképp viszonyulok hozzád, mint hozzá. Ezzel pedig lezártnak tekintem ezt a vitát. – tette a kulcsra a kezeit, s várt néhány pillanatot, hogy milyen reakciót mutatok.
Csak morogva megforgattam szemeimet, majd a telefonomba mélyedtem és a szállodáig vezető úton végig csendben voltunk.
Márk a vezetésre fókuszált, én pedig arra, hogy ne kezdjek el megint veszekedni.
- Most játszod a sértődöttet? – jött utánam egyből, miután leparkoltunk a szálloda előtt és szó nélkül kiszálltam az autóból.
- Nem, egyszerűen csak felmegyek a szobámba. – mondtam, anélkül, hogy hátranéztem volna.
- Hanga! – kapta el a karomat és fordított vissza maga felé.
- Még nem is ettünk ma. Gyere el velem a közeli kajáldába és beszéljük meg ezt. – mintha csak valami végszóra várt volna, a gyomrom korgása figyelmet igényelt saját magának is.
Márk lenézett a hasamra és mintha egy halvány mosolyt láttam volna a száján átsuhanni.
- Velem szeretnél enni? – döbbentem le és eléggé zavarban kezdtem magam érezni.
Az utóbbi időben a lakótársaimon és Lucrecian kívül nem igazán ettem szinte senki mással.
Arra pedig pláne nem számítottam, hogy majd Márkkal fogok „kedélyesen" eszegetni.
- Ettünk már együtt. Miért olyan megdöbbentő ez? – vonta fel szemöldökét.
Azt mégsem mondhattam el, hogy „amúgy egy néhány ideje te vagy az első kívülálló akivel együtt ennék".
- Ne is törődj vele, menjünk. – legyintettem és a láthatáron lévő Yomaris nevezetű kajálda felé mentünk.
- Onnan nem hiányzik egy aposztróf? – gondolkodtam el hangosan, Herczeg pedig az én példámat követve a kajázó tetején lévő szóra pillantott.
- Ha általánosságba vesszük, akkor a Yomaris egy női név. Az itt lévő éttermeknek gyakran adnak sima személyneveket, a birtokos jelzőt nem sokszor használják úgy, mint az angol gyakorlatban. – magyarázta a férfi, én pedig jelezve, hogy értem miről beszélt, csak bólogattam.
- És azt tudod, hogy mi a jelentése?
- Talán az, hogy Nap. A nevek eredetében nem igazán mozgok otthonosan. – ismerte be, majd kinyitotta előttem az ajtót és előre engedett.
- Üdvözlet! – köszöntöttek minket az ott dolgozók, s miután mi is viszonoztuk a gesztust elfoglaltuk az egyik két személyes asztalt.
Egyébként nagyon kis barátságos volt az egész hely, halvány kék falakkal volt ékesítve, miközben a pultok és a berendezés többi része is – beleértve az asztalokat és párnázott székeket – sötétkéken virított ott.
Közepes szintű forgalom volt a helyiségben, és a kínos érzetemen ez valamilyen szinten enyhített.
- Ezek közül a churrost kivéve egyet sem ismerek. – jelentettem ki szégyenkezve, amikor az étlapot olvastam.
Márk mellém húzta az addig szemben lévő székét és odahajolt hozzám, majd így szólt:
- Mutasd melyikre vagy kíváncsi és nagyjából elmondom mi micsoda. – lágyan elmosolyodtam segítő ajánlatára, majd rámutattam a különböző kajákra.
Jól esett, hogy annak ellenére, hogy itt közvetlenebb légtérben voltunk, mégis magyarul beszéltünk.
- A legtöbb amúgy szerintem ilyen péksüti lehet. – gondolkodtam hangosan.
- A Torrijas az egy afféle édes bundáskenyér.
- Édes? Pfuj, én delikáttal eszem a bundáskenyeret. – szörnyedtem el a gondolattól, hogy hogyan lehet egy bundáskenyér édes.
- Ezt delikát helyett cukorral és fahéjjal szórják meg. – mosolygott Márk a mentalitásomon.
- És finom? – érdeklődtem számat húzva.
- A legtöbb itt élő ember ezt fogyasztja reggelinek. De van még itt amolyan csokis párna is, croissant, tortilla, sima szendvics. – sorolta.
- Külföld? – érdeklődött az egyik picit testesebb férfi, vigyorogva.
- Beszéljük a spanyolt is. – felelte Márk, a férfi – névtábla szerint Antonio – pedig megkönnyebbülten váltott át spanyolra.
- Nos, sikerült választani? – miután mindketten eldaráltuk, hogy mit szeretnénk fogyasztani, a pasas felírta a rendelést és el is oldalgott az asztalunktól.
[...]
- Köszönöm szépen, de igazán nem kellett volna fizetned. Nálam is van pénz. – hálálkodtam, amikor már felértünk a szobáink elé.
Eléggé kellemesen telt a kajálós idő, ami rossz előjelet sejtetett.
Nem érezhetem magam vele jól...túlságosan arra utal, hogy...hogy minden rendben van.
Vagy csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy nem tudok úgy nézni az exemre, mint egy...barátra?
Nincs ellenemre, ha valaki jó viszonyt ápol a volt párjával, de nekem túlságosan nehéz azt gondolni az együtt töltött időkben, hogy nem vagyunk együtt.
- Ne vitázz, kibírtam. – zökkentett ki halvány mosollyal.
- Akkor, most viszont hagylak. - tettem a kulcsot már az ajtóba.
- Lenne egy összejövetel este. – szólalt meg, mire én összevont szemöldökkel néztem rá.
- Rendben. Jó szórakozást! – mondtam furcsállva, hogy beavatott az ilyen dolgokba.
Oda megy, ahova szeretne, ez afféle engedély volt most tőlem? Vagy nem értem.
Márk régebben is inkább olyan volt, hogy kijelentette, ha megy valahova, nem ilyen feltételes módban mondta, mintha félne a reakciómtól.
Elvégre felnőtt férfi volt már régebben is – most meg még mennyire, hogy az lett! – ezért alapból sem mondhattam volna meg – és nem is akartam – hogy mikor hova megy, avagy mehet-e vagy sem.
- Szeretném, ha eljönnél velem. – vezetett rá, mire kisebb „o" alakot formált a szám döbbenetemben.
- Munkatársként vagy magánemberként? – néztem rá zavartan.
- Magánemberként.
- Akkor nem. – vágtam rá, majd már nyitottam volna ki az ajtót, viszont elkapta karomat.
Ki van zárva, hogy én magánemberként bárhol is megjelenjek vele!
Az egy dolog, hogy elrángatott ide, minősíteni az üzleteket, viszont arról nem volt szó, hogy én majd a kísérőjeként megyek mindenféle rendezvényre.
Alapból is...reggel még úgy volt, hogy a szemle után indulunk vissza Madridba.
Mi ez a hamari napirend változás?
- Az illedelmes kérés mögött kijelentés volt. – jegyezte meg.
Hát így játszunk Herczeg Márk?
- A visszautasítás mögött viszont nem volt semmi. Ez a döntésem és kész. – tudtam volna le a vitát ennyivel.
- 8-ra legyél kész! – szólt utánam.
- Nem fogok elmenni, Márk! – kiabáltam ki, majd becsaptam az ajtót magam mögött és kulcsra zártam azt.
Panaszosan sóhajtva az ajtó mentén lecsúsztam a padlóra, arcomat pedig megdörzsöltem, a helyzet abszurditása miatt.
Nem mutatkozhatok vele simán Magyar Hangaként; nem mintha szégyellném vagy ilyesmi, mert konkrétan kiváltságnak érzem azt, hogyha a közelemben van, de basszus!
A női méltóságom nem viselné el azt, hogyha én lennék az az exbarátnő, akit el lehet hurcolni az ilyen eseményekre, mint egyfajta trófeát, vagy ékszert.
Bár tény, hogy hízelgőnek találtam, amiért elhívott – vagyis kijelentette, hogy el KELL mennem – mégis a szívemben egy kicsi csalódottság vette át a büszkeség helyét.
Ő komolyan nem érzi furán magát, amiért különb alkalmakra elhív?
Nekem bezzeg egyből előjön a lányos zavarom és abba gondolok bele, hogy ez lehet valami előrelépést jelent a kapcsolatunkban.
Aztán ez persze csak egy álomkép.
A valóság szerintem az, hogy Herczeg Márk próbálkozik megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a munkatársa vagyok – sőt, a mentoráltja – és el kell viselnie.
Ezért ergó, próbálja a maximumot kihozni a helyzetből és jóban lenni velem.
Nekem viszont ez nem megy ilyen egyszerűen.
Mivel szerettem volna minél távolabb tartani a Márkkal kapcsolatos gondolatokat a szívemtől lementem az udvarra és a dohányzásra kijelölt helyen az egyik padkán helyet foglaltam.
Ahogy elővettem a dobozt és kinyitottam konstatáltam, hogy akaratlanul is, de egyre távolabb van tőlem ez a káros cucc.
Még két hete vettem egy 20 darabost, mégis még volt benne körülbelül 15 szál.
Az elmúlt néhány napban pedig egyébként eszembe sem jutott rágyújtani.
Kezdtem úgy érezni, hogy a munka van inkább rám függőségi hatással, mintsem a cigaretta.
Munka alatt pedig nyilván Herczeg Márkot kellett érteni.
A gondolatra kapkodva kivettem az egyik szálat, majd miután az ajkaim közé tettem elővettem az öngyújtómat is és meggyújtottam a végét, majd mutató-és középsőujjam közé fogtam a vékony dohánnyal telített papírt.
Csak néztem a távol közlekedő embereket és próbáltam lefoglalni az agyamat olyan semmitmondó gondolatokkal, hogy a kisgyerek épp a földről akarta felnyalni a fagylaltot, vagy, hogy az egyik férfi a cipőfűzője miatt megbotlott és neki esett az egyik lánynak.
- Hát te? – jött a hang mögülem, mire összerezzentem és a hang gazdájára pillantottam.
- Ezt én is kérdezhetném tőled. – morogtam, miközben az éjszakai „hangulatért" felelős nő helyet foglalt mellettem. Most kivételesen normális ruhába volt felöltözve, egy lenge fehér nadrág volt rajta és egy fekete atléta. A lábán pedig egy...rózsaszín bundás papucs volt.
Hmm...talán a normális jelző kicsit vad megfogalmazás volt.
- Jólesik a friss levegő. Hogyhogy nem az Isten kinézetű főnököddel vagy? – érdeklődött, mialatt ő is elővette a saját dobozát.
- Honnan veszed, hogy a főnököm? – vontam fel szemöldökömet.
- Eredetileg külön szobátok volt. Vagy vallásosak vagytok és csak néha hancúroztok? – vigyorgott pajzánul.
- Szó sincs ilyesmiről. – válaszoltam szűkszavúan.
Igazából annak ellenére, hogy most jobb társasági embernek vallom magam, mint korábban, mégis olyan hangulatomban voltam, hogy nem volt kedvem senkivel sem beszélni, egyáltalán semmiről, Márkról meg pláne nem.
- Összebalhéztatok esetleg?
- Ne haragudj, de nem szeretnélek ezzel terhelni. – próbáltam kedvesen visszautasítani azt, hogy a lelki szemetesláda szerepet töltse be.
- Rendben, de a társaságomat azért el kell viselned. – mutatta fel a cigarettáját.
Volt egy olyan érzésem, hogy addig nem fogja feladni, míg meg nem tudja, hogy mi a baj.
- Igazából csak annyi, hogy együtt voltunk néhány évvel ezelőtt és most...nem egyértelmű jeleket küld. Meg elhívott egy összejövetelre és nem tudok kiigazodni rajta, mert azt szeretné, hogyha magánemberekként mennénk. – magyaráztam.
- És mi van, ha újra szeretné kezdeni?
- Kizárt, különben is ő volt az, aki szakított. – néztem rá szomorkás mosollyal.
- Az egy dolog, de az ember rájöhet, hogy hibát vétett el és talán bűn, ha szeretné azt jóvá tenni?
- Nem az, csak ne adjon kétértelmű jelzéseket, mert azokkal nem tudok mit kezdeni. Másrészt pedig nem fogok én kezdeményezni, azok után, hogy magyarázat nélkül dobott. – válaszoltam, miközben kidobtam a szemetemet a mellettünk lévő kukába.
- Benned még ott van a sértődöttség...amíg ezt nem beszélitek meg, több sem lehet köztetek, mert az első vita alkalmával felemlegetnétek. – jegyezte meg.
- Nem akarom én felhozni. – ismertem be.
- Ne haragudj, de nem nézel ki többnek 20-nál így bátran mondhatom, hogy korodhoz megfelelően gyerekes vagy. – döntötte oldalra fejét, mire egy „most ez mire jó?" pillantással méltattam.
- Miért nem ülsz le vele és mondod el, hogy mi a gondod? Nem lát a fejedbe, úgy meg mégis mit vársz el szerencsétlentől? Hogy jelenjen meg random az ajtód előtt és mondja el miért tette azt, amit? Ezt így nem lehet. – rázta a fejét alig láthatóan.
- Tudhatná, hogy emiatt neheztelek rá. – vágtam szinte a szavába.
- És mégis miből? Abból, hogy átmész hozzá aludni? Abból aztán nagyon le lehet az ilyen gondolatokat vágni. – gúnyolódott.
- Miattatok mentem át. – morogtam és próbáltam megőrizni a nyugalmamat.
- Így lett volna esélyed elmondani. – ezzel a válaszával viszont nem tudtam szembe szállni.
Pontosan tudom, hogy lett volna alkalmam Márk elé vetíteni a problémámat, ami úgymond „közös ügy", viszont féltem.
Féltem, hogy az akkori idillikus pillanatokat megtöröm és vitába bonyolódik a szituáció.
- Ezzel az alkalommal kapcsolatosan meg...miért nem mész el? Ha meg bosszúálló akarsz lenni, mutasd meg ki vagy most. – rántott vállat.
- Nem ilyen egyszerű ez.
- Csak te hiszed annak, mert félsz cselekedni. Felőlem ugyan mindegy mit csinálsz, de azt tudd, hogy a te életedet saját magad irányítod és lehet később még bánni is fogod, hogy nem tudtad meg, hogy mi lett volna ha... - meglepődésemre ennek az ismeretlen nőnek egy kis noszogatás után sikerült rábeszélnie arra, hogy mégis menjek el erre az összejövetelre.
Amikor a beszélgetésünk végére értünk – mivel jelezte, hogy mennie kell az (ágy)pajtijához – felállt a padról, majd összeszedte a holmiját.
- Egyébként mi a neved? – érdeklődtem, amikor már indult volna vissza.
- Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy Ismeretlen? – mosolyodott el halványan.
Szó nélkül viszonoztam gesztusát, majd bólintottam, ő pedig intett egyet és elindult vissza a szállodába.
Meg kell, hogy mondjam, jól esett ez a kis lelkizés annak ellenére, hogy milyen „partigyilkos" hangulatban találtam rám nőtársam.
[...]
Már 7 óra is elmúlt, amikor elkezdtem készülődni az estére.
Tekintve, hogy csak szinte munkaruhákat hoztam, ezért reménykedtem, hogy nem valami vad partiba készül vinni Herczeg.
Már a hajammal is kész voltam, amikor kopogtak az ajtómon.
Tuti, hogy a nő az.
Ezzel a gondolattal nyitottam ajtót, viszont előttem egyáltalán nem az ismeretlen állt, hanem Márk.
- Mi az? – érdeklődtem, amikor pár pillanat után sem szólalt meg, csak a külsőmet pásztázta.
Az arcomtól kezdődően végig mért, egészen a lábamig, a tekintete pedig annak ellenére, hogy nem szerettem volna, mégis perzselte a testemet.
Egy bordó színű testre simuló hacukát vettem magamra, ami visszafogottságból szerintem a maximumot hozta ki, tekintve, hogy dekoltázsom egy pici volt csak, ami az ízlésesség határán belül helyezkedett el.
- Ha jól emlékszem azt mondtad, hogy nem jössz. – húzódott halvány mosolyra szája.
- Ne szállj el attól, hogy mégis belementem ebbe. – forgattam szemeimet, majd a táskámat magamhoz véve kisétáltam a biztonságot és monotonságot sugárzó szobából.

Akkor még nem gondoltam, hogy ezen az estén fogom megérteni azt a mondást, hogy a gyűlöletet és a szerelmet egy hajszál vékony határ választja el csupán.