Tiltott gondolat

13. Fejezet

Ahogy teltek a napok, úgy egyre inkább valószínűvé vált, hogy míg mások a bálon fogják ropni a táncot, mindenféle romantikus, illetve bulis zenére, addig én otthon fogom nézni a Szulejmán következő részét – amit igazából már lassan egy hete tervezek megnézni, csak sosem jut rá időm.
Ahhoz képest, hogy az iskolai idő alatt mennyire panaszkodtam, hogy annyi szabadidőm van, hogy nem tudok vele mit kezdeni, ez az időmennyiség bőven megfogyatkozott.
Kb. tanulni és aludni járok haza, mivel a beosztásom javarészt igazodik az órákhoz...tény, hogy már 2 hete dolgozom a Decuba vállalatnál, viszont eddig 2 óra volt, amin nem tudtam megjelenni csak...az meg, ha úgy nézzük nem nagy kunszt...elvégre valaki arra sem veszi a fáradtságot, hogy bejárjon.
Igaza volt Inésnek, amikor az első napon azt mondta, hogy csak a kezdeti egyetemi feeling miatt járnak be a tanulók az órákra...mostanra már jó, ha 30-35-en megjelenünk, a kezdeti 100-120 emberhez képest.
Végül is nekem az csak jó, ha nem zavarja annyi ember az oktatást, hogy állandóan fegyelmezni kelljen a professzornak.
Egyébként eléggé felgyorsultak a dolgok az egyetemen is, viszont nem panaszkodom...minél több dolgot veszünk át 1-1 előadáson, annál több mindent tudok felhasználni a munkában is.
Ezt az állításomat pedig az is igazolja, hogy Márk még egyszer sem mondta, hogy „holnap már nem kell, hogy gyere dolgozni"...annak ellenére szerintem eléggé jól állok, hogy azt sem akarta az elején, hogy nála dolgozzak.
Néha eszembe jut, hogy lehetséges, hogy a közös múltunk miatt nem dob ki, de nagyobb szánalmat annál szerintem nem lehet érezni, hogyha az embert csak a „kapcsolati szál" miatt dolgoztatják, egyébként meg kb. egyenlőt ér az életképtelenség fogalmával.
- El vagy merengve. – zökkentett ki gondolkodásomból Anna, miközben a reggeli cappucinom felett ültem.
- Csak az elmúlt napok eseményein gondolkodtam.
- Nem is értem, hogy hogyan bírod ezt a monotonitást...elmész egyetemre, utána munkába és haza...nem lenne jobb hitelt felvenni, ha már anyudéktól nem akarsz elfogadni pénzt? – érdeklődött tapintatosan barátnőm.
Anna megörökölt a nagyszüleitől elég szép összeget, valamint egy házat és amint lehetett apával egyeztetett egy időpontot amolyan „tanácsadási" célból.
Nem szerette volna elherdálni a pénzét, ezért befektetési tanácsot kért, illetve, hogy mit csináljon azzal a hatalmas házzal, ami neki maximum akkor lenne előnyére, hogyha Budapesten élne.
Apa semmiképpen nem akart rá nyomást gyakorolni, ezért felvázolta azt, hogy milyen lehetőségei vannak...a döntést teljesen rábízta barátnőmre.
A házat így kiadta és minden hónapban a bérlők fizetik neki azt, hogy a házban lakhatnak, valamint a pénze egy részét értékpapírba adta...nyilván kockázatos, de Anna épp csak annyit fektetett bele, amennyi nélkül is boldogan eléldegélne az egyetemi évei alatt.
- Egyrészt nem tudom, hogy az itteni hitelfelvételi eljárásnak mi a menete, illetve feltételei...másrészt valószínűleg kellene jövedelem igazolás itt is, és harmadrészt pedig...szeretem kizárólagosan a saját vagyonomat költeni. – sosem voltam az a fajta, aki szeret kölcsönkéregetni...még a zsebpénzemmel is állandóan spóroltam.
Tény, hogy mondják, hogy „nem spórolni kell, hanem többet keresni", de basszus...ez olyan mintha egy mozgássérültnek azt mondanád, hogy „nem tolókocsiban kell közlekedni, hanem fel kell állni"...mondani könnyű mindkettőt.
- És ha tőlem fogadnál el? Nekem nem kell vissza adni. – vetette fel az ötletet.
- Az még borzasztóbb...olyan mintha fizetést kapnék, amiért barátkozom veled. – fintorogtam.
- Hmm...pedig hízelgő lenne. – nevetett fel, mire halványan elmosolyodtam.
Már a teljesen kihűlt cappucinomat kavargattam az elkövetkezendő pár percben némán, magamba mélyedve, amikor Anna ismét megszólalt:
- Márk nem ajánlotta fel, hogy kísérőd lesz a bálban?
- Miért is ajánlotta volna fel? – kérdeztem zavartan.
- Mondtad, hogy látta a telódon amikor Elisa írta, hogy van-e partnered a bálra. Alapból, miért is néz rá a telefonodra? Te ezt nem véled furcsának? – kezdte el egyből gyártani a különféle elméleteket.
- Nekem is oda téved a tekintetem, mikor neked írnak...az emberben benne van egy mértéknyi kíváncsiság, ha bevallja, ha nem.
- De kérdezte is, hogy mi ez és hogy a paliddal mész-e. Azt kellett volna mondani, hogy vele. – dörzsölte össze tenyereit gonosz mosoly kíséretében.
- Ha hazudtam volna, csak még bonyodalmasabb lenne most az életem. Egyelőre örülök, hogy aggódnom csak az egyetem és a munka miatt kell...nem hiányzik, hogy a lelkiismeretemre is egy teher még rakódjon. – magyaráztam.
- Annyira reálisan gondolkodsz...nem unalmas picit? – húzta a száját.
- Jobb, mintha eljátszanék ezernyi gondolattal és akarnám annak mintájára fűzni a szálakat, hogy úgy tűnjön, mintha a sors szólt volna közbe. – rántottam vállat.
Eleget játszottam az elmúlt két évben a különböző gondolatokkal...
Amikor azt képzeltem, hogy Márk megjelenik az ajtónkban és bocsánatot kér;
Amikor azt hittem, hogy visszajön az iskolába, vagy besurran a ballagást követő bankettünkre vagy a szakmai vizsgára;
Amikor bíztam abban, hogy gratulálni fog, amiért a felnőtt életbe lépek és elkezdem kitaposni az utamat.
Mindegyik fantáziaképpel csak a saját szívemet fájdítottam és terheltem a lelkiismeretemet.
„Ha még egyetlen mondatot válthatnék vele elmondanám, hogy...
...mennyire fájt, hogy elment,
...mennyi álmatlan éjszakám volt,
...Az összes álmomban főszerepet játszott, tét nélkül...mégis továbbra is birtokolta a szívemben az Ő saját helyét,
...Mennyire szerettem annak ellenére, hogy összetört teljesen,
...Vele együtt az életbe és boldogságba vetett hitem is elszállt."
Mostanra már csillapodott a fájdalmam, mégis amikor visszagondolok arra, hogy mennyi szenvedéssel telt a legsötétebb időszakom, ismét könnycseppek gördülnek le az arcomon.
- Miért érzem azt, hogy azt gondolod, hogy a boldogság már teljesen elveszett?
- Mert így érzem én magam is. A két év alatt...egyetlen olyan személlyel sem találkoztam, aki egy kicsit is képes felkelteni az érdeklődésemet. Leginkább azért haragszom Márkra, mert annyira boldog voltam vele, hogy más ezt az érzést nálam nemhogy fokozni, de még elérni sem tudta. Talán...mindenkinek be van osztva ott fent, hogy mennyi időt tölthet boldogan, a többi időt pedig vívja meg csatákkal...így kap a jóból és a rosszból is. – filozofálgattam el, miközben Anna elnyílt szájjal hallgatott végig.
- Ezt most egy olyan beszélgetésnek érzem, mintha be lennénk állva és úgy gondolkodnánk az élet értelmén. – rázta meg a fejét és állt fel a székről.
- Szerintem még beállva is elviselhetőbb lenne ez a szituáció. – nevettem fel, majd gyorsan összeszedtem a holmimat és elindultam az egyetemre.
[...]
Az egyetemen az elképzelésemhez hasonló volt a hangulat.
Mindenki be volt sózva a 3 nap múlva aktuális esemény miatt, minden 2. cm-en plakát volt, a hangosbemondóban is a bál témát boncolgatták mindig, illetve a hallgatók is állandóan azt pletykálták és kérdezgették, hogy ki kivel jelenik meg a „neves" alkalmon.
- Egyébként elvileg lesz egy amolyan prof. is a bálon, akiről azt mondják meglepetés vendég. – szólalt meg Soraya.
- Adnám, ha a Professzor lenne az. – vigyorgott a mellettünk ülő Sandra.
- Én úgy hallottam, hogy valami fejes fog jönni. – szólt közbe Ander.
- Akkor hallgathatjuk az unalmas előadást? Remek, mit ne mondjak. – elégedetlenkedtek.
- Nekem tök mindegy, mert úgysem jövök. – rántottam vállat.
- Kár lenne kihagynod ezt a bulit. – jelentette ki Soraya.
- Párral kell jönni, nekem pedig az nincs. – magyaráztam.
- Hát gyere velem, nekem sincs emberem, és beakarok jutni mindenképp...főleg az ital részleg miatt persze. – vetette fel az ötletet Ander kaján vigyor keretein belül.
Végül is nem rossz ötlet elfogadni a srác ajánlatát.
- Rendben, de át ne bassz, hogy mégis mással jössz! Vagy ha változik valami, akkor írj! – néztem rá szigorúan.
- Korlátlan ital mennyiséget nem fogok kihagyni egy váratlan esemény miatt. – vigyorgott, mire megforgattam szemeimet.
Akkor az újabb probléma:
Találnom kell egy ruhát a bálra.
[...]
- Teljes pénzkidobás az egész...nem fogok ruhát találni az utolsó néhány órában. – adtam fel, miközben már a harmadik butikot jártam be Annával.
- Ne legyél pesszimista, szerintem találunk neked valamit pont az utolsó pillanatban. – nem tudom, hogy kitől örökölte ezt az optimizmusát de, hogy nem ragad rám semmi ebből, az Hétszentség.
- Már hét óra van Anna, a bál egy óra múlva kezdődik...szerintem megmondom Andernek, hogy mégsem megyek...
- Így vele is kicsesznél és gondolj bele, hogy milyen szar lenne fordított esetben...gondolom neked is szarul esne, hogyha a partner az utolsó pillanatban lemondaná a közös jelenéseteket. – nehezen, de beismerem, hogy igaza van.
Amikor ez a gondolat átfutott a fejemen, a telefonom hangos csörgése hallatszódott a táskámból.
- Ki az? – érdeklődött barátnőm.
- Ander...egy 10-est teszek fel arra, hogy lemondja. – nyújtottam Anna felé a kezem.
- Legyen 20 és akkor belemegyek. – nevetett fel, majd kezet ráztunk.
- Szia! Történt valami? – vettem fel a telefont és szóltam bele.
Mielőtt a srác megszólalhatott volna, hallottam, hogy a vonal hátterében már az ordibálás hallatszódik.
- Gondoltam felhívlak, mert mégsem tudok menni a bálra...ugye nem költöttél még ruhára?
- Hááát...itt vagyok egy boltban, de még mindig nem találtam semmit, szóval most le vettél ezzel egy terhet a vállamról. – nevettem fel.
- Tényleg bocs, eredetileg menni akartam csak hát...nem jött össze úgy. Ne már te rohadék! – szólt be valakinek.
- Semmi gond. – legyintettem – annak ellenére, hogy ő ezt nem látta.
Egyébként tényleg nem bántam, hogy végül ki kellett hagyni a bált, mert így legalább nem kell több száz métereket lesétálnom magas sarkúban.
- Nem kell a húszasom, csak megakartam mutatni, hogy igazam van most is. – vigyorogtam, mire Anna egy „nem is te lennél" pillantással jutalmazott.
[...]
Mivel még néhány papírmunkát el kellett végeznem a munkahelyen, ezért amint elköszöntem Annától, a Decuba felé vettem az irányt.
Mégis melyik ember tölti a munkahelyén azt az időt, amit valójában egy bálban is tölthetett volna?
Bár alapból nem is volt kedvem menni, tehát Ander szívességet tett nekem, csak mégis...uralma alá kerített a magány.
A barátaimnak megvan a saját élete és annak a kerékvágása, normális esetben nekem is ilyennek kellene lennem.
Csak néha mégis úgy érzem, hogy nehéz viselni ezt az állapotot.
Valószínűleg mindenkinél vannak ilyen napok, vagy időszakok...de az igazat megvallva mostanság mintha többször jönne elő nálam ez az érzés.
Amikor beléptem a szinte már kihalt épületbe, a biztonsági őrön kívül senkit nem vettem észre.
- Hát te? Hiányzik a munka? – mosolygott rajtam Antonio.
- Még néhány papírt el kell intéznem. – magyaráztam, majd utamra engedett és a lifthez léptem.
Mondjuk, ahogy a liftben töltöttem azt a fél percet, amíg felértem az iroda emeletére, addig vagy hatszáz imát elmondtam, hogy a szellőzőből nehogy előjöjjön egy démon, vagy nehogy elromoljon a rendszer.
Amikor beértem az irodába feloltottam a villanyt és bekapcsoltam a laptopot.
A telefonomon addig felmentem a közösségi oldalakra, és „örömmel" láttam, hogy mindenki a bálról posztol, hogy milyen jól is érzi magát és mennyire fergeteges a buli.
- Milyen kétszínűek vagytok. – morogtam halkan. Irigy voltam arra, hogy mások milyen jó élményként élik meg az eseményt, mert volt kivel menniük.
Amikor már 3 perce vártam, hogy a nyomtató kinyomtassa a papírokat, „szakértői" szemmel próbáltam rájönni, hogy mi lehet a probléma.
Már többször is ki-és bekapcsoltam, viszont még mindig nem csinált semmit a rendszer, ezért a legkézenfekvőbb megoldást választottam...elkezdtem püfölni a tetejét.
- Persze, hogy olyankor romlik el, amikor már alig lenne tennivalóm...Márk megöl, ha elbaszom ezt a szart. – kínomban már körülbelül a hiszti szintig süllyedtem.
Amikor már az egész épület a kínlódásomtól zengett, úgy voltam vele, hogy szólok Antonionak, viszont az ajtó felé fordulásom pillanatában, ijedtemben megugrottam.
- Tudhatom, miért rongálod a cég tulajdonát? – érdeklődött Márk, miközben közelebb lépett hozzám és az áldozat szerepét játszó nyomtatóhoz. Sokkal lazább öltözet volt rajta, mint amit az újra viszontlátás óta láttam eddig; egy fekete melegítő nadrágot és egy fehér pólót viselt.
Még...még ebben az egyszerű szettben is szemet gyönyörködtető volt...
Nem akartam játszani az értetlent magamnak, én is pontosan tudtam, hogy Herceg Márk egy kibaszott vonzó férfi és ez a két év csak még inkább karizmatikusabbá tette.
Az viszont bosszantott, hogy még mindig levett a lábamról csupán már a megjelenésével is.
- Elromlott ez a szar. – mérgelődtem, miközben újra kihúztam az egész nyomtatót.
- Talán, ha nem püfölnéd, meglehetne menteni. – vonta össze szemöldökét, miközben a nyomtató hátuljánál bütykölt valamit.
- Egy régi vágású nyomtatót kötve hiszem, hogy egy ránézéssel meglehetne menteni. Különben is mióta lettél a nyomtatók ezermestere? – gúnyolódtam, és idegességemben inkább leültem a gurulós székembe.
- Nyomtass ki valamit. – szólalt meg rögtön kérdésem feltevése után, mire szemet forgatva rányomtam újra az adott számla kinyomtatására.
Csodák csodájára a nyomtató újra működött.
- Köszönöm! Valamint elnézést, amiért szétvertem a nyomtatót. – morogtam, majd a papírért mentem, amit lepecsételtem és leszignóztam.
- Úgy nézel, mint akit kényszerítettek arra, hogy citromot egyen magában...mi történt? – érdeklődött.
- Miért gondolod, hogy így nézek ki, ha ideges vagyok? – kérdeztem vissza zsigerből.
- Ha külsőleg meg is változtál, belsőleg annyira drasztikus átalakuláson nem estél át, hogy ne tudjam mikor vagy hisztérika. – ezen most meg kellene sértődnöm, vagy dicséretnek kellene vennem?
- Egyrészt nem vagyok, illetve voltam sosem hisztérika. Másrészt pedig a helyedben nem dicsekednék azzal, hogy a múltunkhoz képest még mennyire ismersz. – morogtam.
Még komolyan engem állít be hisztisnek? Egyszerűen régimódi a nyomtató, nem tehetek róla, hogy bármelyik pillanatban beadhatja a kulcsot.
- Hogyhogy nem mentél a bálra? – hagyta figyelmen kívül válaszomat.
- Honnan tudod, hogy ma van? – kezdek szintet lépni a visszakérdezgetésekkel kapcsolatban.
- Szerinted ki lett volna a díszvendég? – mondjuk ezelőtt is gondolhattam volna arra, hogy Spanyolország ismertebb cégének fejese is lehet egy díszvendég...
- Hmm...a bunkóságodat megtartottad...pont a bál napján lemondani az eseményt? – néztem rá kihívóan és tudtam, hogy érteni fogja a célzásomat.
- Hányan figyeltek volna arra, amit mondok? Feleslegesen nem osztom az észt. Másrészt meg, nem vagyok bunkó, csak nem alacsonyodom le egy adott réteghez.
- Egy adott réteghez, mint egy neves egyetem. Úgy rémlik te is hasonlóan híres intézménybe jártál.
- Nem az a lényeg, hogy az ember milyen iskolákban fordult meg, hanem az, hogy mi lett, illetve lesz belőle. – mondta, miközben az ablakhoz ment, amelyről kinézve az éjjeli kivilágítással fűszerezett Madridot lehetett látni.
- Még az sem lényeges, hogy az adott iskolákban mik történtek. – nézett vissza rám és szúrta szívembe újra a tőrt.
Az sem lényeges, hogy mi történt?
Mégis hogy mondhat ilyet?
Tudja, hogy Ő jelentette nekem a világot és mégis semmisnek véli a történteket.
Ő volt az első, akihez gyengédebb szálak kötöttek...
Ő volt az első, akinek már csak a látványától is majd' kiugrott a szívem...
Ő volt az első, aki megcsókolt...
Ő volt az, aki láthatta a testemet...
És ő volt az, aki olyannyira összetört, hogy még mai napig nem sikerült túltennem magam a történteken...és mégis ilyenek mond nekem...
A rosszullét kerülgetett és legszívesebben ott, helyben összekuporodtam volna a padlón és csak zokogtam volna, hol némán, hol hangomat kieresztve.
Semmi nem volt lényeges abból, ami köztünk történt...
Azt hittem, hogy ő is ugyanúgy különlegesnek tartotta a köztünk lévő kapcsot, mint én.
Hogy Ő is elevenebbnek és emberibbnek érezte magát velem, mint addig valaha.
És ez mind csak az én gyermekded agyam illúziója volt...semmi sem volt igaz a bennem kavargó gondolatokból ezek szerint...
Erősnek kell maradnod, Hanga!
Nem eshetsz szét előtte!
- Elvégre hibákat elkövetni, emberi dolog, nem igaz? – suttogtam, és próbáltam kontrollálni a remegésemet.
Márk reakciója – visszafogottan fogalmazva – meglepett, elsötétedett barnáiban és tökéletes arcán mintha hangulatváltozást véltem volna felfedezni.
Sértődöttség...?
- Menj haza, Hanga! Későre jár már, hogy egyedül járkálj az utcán. – felelte, majd meg sem várva válaszomat elhagyta az irodát.
A hazafelé vezető úton nem csak a táskámat cipeltem, de a Herczeg Márkkal kapcsolatos fájdalmas kötődést, illetve csillapíthatatlan könnyeimet is...